2014. június 27., péntek

Gazdag Erzsi: Nyári eső

Rakoncátlan szélgyerek
égi tónál tekereg.
Unatkozik, s unalmában
mireg-morog, kesereg.

Arra sétál felhőcske.
Orra búbján szeplőcske.
Szél csúfolja, megfricskázza,
csak akkor old kereket.

Szegény felhő sírdogál,
fájó könnye hulldogál.
Szikkadt földre lepereg;
nyári eső csepereg.


Gazdag Erzsi: Kelnek a kiscsibék

Kelnek a kiscsibék...
A kemence alól
egy sárga csibefi
hirtelen kigurul.

Fészkén ülő anyját
nem győzte kivárni,
elindult világgá
a csöppnyi kíváncsi.

Nosza, a ház népe
kölessel kínálja.
Sose lesz eztán már
ilyen jó világa.

Etetik, itatják,
simítják, lehelik.
Kibélelt zsomborban
az asztalra teszik.

Míg a többi kikel,
ez lesz a lakása.
Kakas lesz belőle,
akárki meglássa!


2014. június 14., szombat

A lusta nyulacska

Egyszer régen, nyáron, amikor már napok óta nagyon meleg volt és nem esett az eső, a nagy hőségben kiszáradtak a folyók, kiapadtak a tavak. A kánikulában az állatok szomjaztak, mert sehol sem találtak vizet.
Egy napon, az állatok királya - az oroszlán - egy bölcs ötlettel állt elő:
- Ássunk kutat!- javasolta. –Ha jó mélyre ásunk, akkor a kút alján mindig lesz nekünk friss, hűs ivóvíz.
Tetszett az ötlet a szomjas állatoknak, így hát azonnal neki is láttak a munkának. Mindenki szorgalmasan dolgozott, csak egy állat, egy nyuszika nem csinált semmit.
- Gyere Te is segíteni!- szóltak rá a többiek. De a lusta nyulacska meg se mozdult, hanem nyafogva így válaszolt:
- Én még kicsike vagyok, nekem gyengék a mancsaim, én nem tudok dolgozni – és csak heverészett tovább.
A többi állat szorgalmas munkájának hamarosan meg is lett az eredménye: estére kiásták a kutat és az alján valóban ott csobogott a friss víz. Mindenki jóízűen lefetyelt belőle, de a lusta nyulacskát – akármilyen szomjas is volt – nem engedték inni.
- Aki nem dolgozott, aki nem segített a kút ásásában, az ne is igyék! - mondták állattársai.
Az állatok azt is elhatározták, hogy éjjelente őrt állítanak a kút mellé. Első éjjel maga az állatok királya vállalta az őrködést. A második éjjel az elefántra került rá a sor. Igen ám, de az elefánt annyira fáradt volt az előző napi sok munkától, hogy a kimerültségtől rövid időn belül elaludt.
Közben a nyuszi tovább szomjazott, s arra gondolt: „Az elefánt jószívű állat, ha megkérem, biztosan megengedi, hogy igyak a kút vizéből.”
Odament az alvó elefánthoz és hogy felébressze, egy ici-picit meghúzta az alvó állat fülét. Ettől a kis fülhúzástól az elefánt felriadt, ijedtében nagyot rúgott a lábával, s közben - véletlenül - egy csomó követ, homokot, kavicsot, törmeléket belerúgott a kútba. A kút félig betemetődött.
- Jaj, jaj! - sopánkodott az elefánt. - Mi lesz reggel, majd ha jönnek a szomjas állatok és meglátják, hogy nem vigyáztam a kútra?
Ám ekkor megszólalt a lusta nyulacska:
- Ne szomorkodj elefánt! Inkább gyorsan hozzál lapátot, vödröt! Ha most ketten nekilátunk a törmelék kiszedésének, meglátod, hajnalra ismét lesz tiszta víz a kút mélyén.
- Te? Te akarsz nekem segíteni?- csodálkozott az elefánt. - Hiszen azt nyafogtad, hogy te még kicsi vagy és neked gyengék a mancsaid.
- Jól van, jól van! Azt csak azért mondtam, mert nem volt kedvem kutat ásni. De most ne húzzuk az időt, hanem gyere gyorsan és lássunk munkához!
Azzal hozzá is kezdtek a sok törmelék kiszedéséhez. A nyuszi belepakolta a törmelékeket a vödörbe, az elefánt felhúzta, kiöntötte, majd a nyúl ismét telepakolta a vödröt, az elefánt ismét felhúzta, kiöntötte…… és így dolgoztak folyamatosan. Amikor pirkadni kezdett, addigra sikerült is nekik kitisztítaniuk a kutat. És amikor hajnalban ismét gyülekezni kezdtek a szomjas állatok a kút körül, szerencsére mindegyik tudta oltani a szomját. Ivás után az elefánt őszintén elmondta, hogy mi történt az éjjel. azt is elmondta, hogy a kút kitisztításában a nyuszika sokat segített neki. No, ezen nagyon csodálkoztak a többiek. Végül az oroszlán szólalt meg:
- Ha a nyuszi is segített a munkában, akkor most már ő is megérdemli, hogy igyon a kút vizéből.
És akkor a nyuszi jóízűen lefetyelni kezdett és hosszasan ivott, egészen addig, amíg a szomja le nem csillapodott.
És amikor nyár van, és olyan hőség van, hogy a napokig, hetekig tartó kánikulában kiszáradnak a folyók, kiapadnak a tavak, akkor az állatok felkerekednek és elindulnak ahhoz a kúthoz, amelyiket ők ástak közösen, mert tudják, hogy akármilyen tikkasztó is meleg, ott, abban a kútban mindig van számukra friss, hűs ivóvíz.



Gazdag Erzsi: Nyár

Cserregnek a verebek.
Nagy újság van, gyerekek!
Kis kertünkben hajnalra
kinyílott a hajnalka.

Itt a meleg, itt a nyár!
Mezitláb jár a madár;
ha elvásik a talpa,
felrepül a bokorra.

Nézd, hogy zsibog az utca!
Mennyi lányka, fiúcska!
Rétre mennek labdázni,
fogócskázni, cicázni.



Grimm: A bölcs pásztorfiú

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú.
Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost.
Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal.
Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme.
Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni.
Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat.
A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.


2014. június 1., vasárnap

Osvát Erzsébet: Röfi mama nyolc malaca

Nyolc malacát Röfi mama röfögni tanítja.
Aki figyel, megdicséri, aki nem, azt szidja.
-Röf-röf-röfi - vígan megy már a röfi-röfi-nóta.

Két kis malac kényeskedve
- Jöf-jöf - mondja selypen.
Röfi mama rájuk mordul:
- Röfögjetek szebben!

Végre mind a nyolc kismalac
Már kórusban fújja.
Röfi mama büszke rájuk,
S dirigálja: - Újra!


Gyurcsó István: Libatánc

Falu végén eszterlánc,
libatéren libatánc.
Tojó totyog, áll a bál,
tarka gúnár muzsikál.

- Gunaram, gunaram:
mikor jön el a nyaram?
Falu végén eszterlánc,
régen volt már az a tánc.

Ül a tojó: kipi-kopp,
tojás pattan: tipi-topp -
Kislibák, kislibák!
Kikeltek a kislibák!



Fésűs Éva: A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár is megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
-Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
- Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
- A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:
- Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
- Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang.
- De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
- Méghogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal?
- Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
- Mint én?
- Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
- Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
- Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek.

A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta. 


2014. május 11., vasárnap

Juhász Magda: Óvodai mocorgó

Jár a lábam, jár a kezem, 
és én ezt észre sem veszem. 
Óvó néni olykor rám szól: 
- Elég már a mocorgásból! 
Aludni kell, vagy épp' enni, 
de oly nehéz jónak lenni. 

És a lábam, és a kezem 
mindig külön jár az nekem. 
Aludni kell. Tudom én is, 
de a lábam rugdal mégis. 
A kezem se szófogadó, 
szamárfület mutogató. 

Minden gyerek rajtam nevet, 
csak az óvó néni szeret. 
Megsúgtam a titkot néki: 
- Jó vagyok én óvó néni, 
csak a lábam és a kezem, 
nem fogad szót soha nekem.  




Szalai Borbála: Aludni megy a napocska

Fáradt a napocska,
aludni megy végre...
Narancsszín festékét
kiönti az égre.

Ami megmaradt még,
feloldja a tóban,
s maga is megfürdik
útban, hanyatlóban.

Azután leballag,
le az ég aljára:
ágyba bújhat végre,
puha vánkos várja...

Oltogatja fényét,
lezárul pillája-
s elaltatja tücskök
esti muzsikája.