2014. augusztus 10., vasárnap

Zelk Zoltán: Mese

Volt nekem egy olyan ebem,
kikutatta ahány zsebem.
Ha cukrot lelt a zsebemben,
nem számolta, csak megette,

Volt nekem egy olyan lovam,
úgy elfutott most is rohan.
Világ végig meg sem áll tán,
jó, hogy nem ülök a hátán.

Volt egy olyan kispatakom,
lefutott a hegyoldalon.
Futott, amíg folyó nem lett,
itt csobog a házunk mellett.

Volt egy olyan mesém nékem,
mint a virág, nőtt a réten.
Akkor én még úgy meséltem,
nem virágot, mesét téptem!


Csoóri Sándor: Macskapiac

Macskát veszek, macskát adok, macskapéci lakos vagyok. 
Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára. 
Van szelíd és van vad is, egerésző bajnok is. 
Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára. 
Egy vak tehén százszor annyi, holott nem tud dorombolni. 
Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára. 
Gyerünk, amíg olcsón adom, s ülve el nem macskásodom. 
Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára.


2014. augusztus 4., hétfő

Osvát Erzsébet: Zenélő fa

Nézz csak, nézz csak
Fel a fára!
Mint kistükrök garmadája,
Villognak a levelek
Napsugárban fürdenek.

Mennyi madár a fa ágán:
Rigó, cinke, pici sármány - 
Ücsörögnek körben - körben
Nézik maguk a tükörben. 

Felcsendül most a madárdal
Versengenek mind egymással,
Hangverseny ez a javából
Zenélő fa lett a fából!



Zelk Zoltán: Az okos tücsök

“Tücsök, húzd az én nótámat!” 
– szól a margaréta. 
“Azt húzzad, hogy virág vagyok 
és nem sárgarépa…”
“Tücsök, az enyémet húzzad!” 
– piros pipacs mondja. 
“Az enyémet! Az enyémet!” 
– kiáltozzák sorba…

Szegény tücsök látja már, hogy 
a fele sem tréfa: 
a végén még hajba kapnak 
pipacs, margaréta

Ezért így szól: “Nem húzhatom 
nektek szép virágok, 
ma van a Hold neve napja, 
neki muzsikálok…” 


Csoóri Sándor: Oroszlán

Kis oroszlán, nagy oroszlán, 
hol rohangál, hol poroszkál. 
Kis oroszlán gömbölyded, 
boldog mikor bömbölhet.

2014. augusztus 3., vasárnap

Wass Albert: A harkály meséje

Ismered a harkályt, ugye? Azt a furcsa, tömzsi madarat, amelyik naphosszat kúszik a fák törzsén fel és alá, kopogtat itt, kopogtat ott, majd nehézkes röpüléssel átszáll egy másik fára, és ott elkezdi ugyanezt? Kúszik föl és alá, kopogtat itt, kopogtat ott? De azt, ugye, már nem tudod, hogy miért cselekszi mindezt? Hát hadd mondjam el!
Ott kezdődik ez a történet mindjárt az erdő létezésének a legelején, amikor az Erdő Angyalának a parancsára a manók tanítani kezdték az állatokat meg a madarakat, mindegyiket a maga mesterségére. Annyi dolguk volt a szegény manóknak ezzel - mert bizony egyik-másik állat meg madár buta volt, és nehezen tanult -, hogy alig jutott idejük a maguk munkájára, és bizony néha-néha meg is feledkeztek róla. Mint például, amikor a homokszitáló manó elfelejtett homokot szitálni a patak medrébe, és a kisrákok nem volt hova elbújjanak pihenni. Vagy amikor a makkfejtő manó elmulasztotta kifejteni tányérkáikból a makkokat egy reggel, és sem a mókusok, sem a vaddisznók nem találtak egy szem makkot sem aznap. Mindez azonban kicsiség volt ahhoz képest, amikor a csigaház-készítő manó elfelejtette elkészíteni egy este a másnapra való csigaházakat, és amikor reggel a kis csóré csigák előbújtak a földből, nem leltek maguknak házat, amibe bebújhattak volna. Úgy kellett szegénykék szétbarangoljanak a harmatos fűben, meztelenül, világ szégyenére!
Lett is ebből nagy baj. Egy rigó vitte meg a hírt elszörnyülködve az Angyalok Tisztására. De már akkor vihogva hirdette világgá a keringő vércse is odafönt a nagy szégyent:
- Hihihihihi! Csóré csigák a fűben! Hihihihi!
Megbotránkozva rebbentek össze a madarak. Elszörnyülködve csóválták fejüket az állatok. Ilyesmi még nem történt soha! Minden tisztességes csiga csigaházat ölt magára, mielőtt kimegy a szabadba, és nem kószál világgá csórén!
Ki hallott ilyesmit!
Az Erdő Angyala bosszúsan kiáltott be az erdőbe:
- Csigaház-csináló! Merre vagy? Ide gyere tüstént!
De a csigaház-csináló nem jött a hívásra. Hiába kiabálta nevét a Visszhang is, a csigaház-csináló manó nem volt sehol, mintha csak elnyelte volna a föld. Míg végül is az egyik seregélymadárnak eszébe jutott, hogy ott látta a kis manót tegnap délután az erdő alatti völgy fűzfaligetében, lent a folyó mentén. A vadgalambot tanította fészekrakásra.
- Eredj, kis szolgám, szaladj le sebesen a fűzfaligethez - szólt rá az Erdő Angyala a nyúlra -, és mondd meg annak a haszontalannak, hogy jöjjön haza tüstént, és készítse el a mai napra való csigaházakat!
Szaladt is a nyúl nagy igyekezettel, útja azonban egy káposztáskert mellett vezetett el, és a fiatal káposztalevelek édes illata megütötte az orrát.
- Csak egyet falok belőlük - gondolta -, senki se tudja meg!
Olyan jól ízlett azonban a zsenge káposztalevél, és annyi sok volt belőle, hogy a nyúl bizony megfeledkezett teljesen arról, hogy miért is futott odáig, és addig evett, evett, evett ott a káposztásban, míg megkerekedett a hasa, mint a dob. Akkor aztán lehevert a kerítés tövibe, és el is aludt nyomban.
Várta, várta az Erdő Angyala a csigaház-készítő manót, várták a kis csóré csigák is, hogy majd valaki csak készít számukra illedelmes ruházatot, de bizony telt, múlt az idő, és színe-nyoma se volt a manónak.
- Eridj hát te - szólt rá az Erdő Angyala a sólyomra -, nézd meg, hogy mi történt a nyúllal, meg azzal a semmirevaló manóval!
Szállt is a sólyom sebesen, mint a szél, le a völgy felé. Útközben azonban megpillantott lent a mezőn egy kövér mezei pockot.
- Pillanat alatt végzek vele - gondolta a sólyom -, kár lenne futni hagyni az alkalmat!
Azzal lecsapott a kövér pocokra, és ott helyben föl is falta mindjárt. Úgy jóllakott tőle, hogy röpülni is alig tudott. Beszállt hát egy mezsgye széli sűrű vackorfába, és el is aludt ott tüstént.
Az Erdő Angyala pedig hiába várta a csigaház-készítőt, és a kis csóré csigák hiába vártak ruházatukra. Meg is éheztek bizony a várakozásban, és így aztán szégyenszemre, csórén, ahogy voltak, szerte-indultak élelmet keresni. Aki csak látta őket, megbotránkozva csóválta a fejét. Mert ki hallott még olyat, hogy csórén mászkáljanak a csigák mindenki szeme láttára!
Végül is harmadiknak a fecskét küldte le az angyal a völgyi füzesbe. De már tova délfelé járt akkor az idő, és bár a fecske meglelte ugyan a füzest, meglelte benne a vadgalambot is, a manó nem volt sehol.
Az történt ugyanis, hogy hiába mutatta meg a manó a vadgalambnak újra meg újra, százszor és ezerszer, hogy miképpen kell szép, biztos és kényelmes fészket építeni, a vadgalamb csak bólintott hozzá, „tudom, tudom”, mondta, azzal lefektetett négy vékony gallyacskát hosszába, négy vékony gallyacskát keresztbe, s ennyi volt az egész. Hiába mutatta a manó újra, meg újra, hogy miképpen kell csinálni, hiába veszekedett, hiába könyörgött, hiába magyarázta, hogy az olyan lapos, semmire se jó fészekből még a szél is lefújja a tojást, eső is lemossa, a vadgalamb csak bólogatott.
- Tudom, tudom - mondogatta szelíden, azzal fölrakott öt gallyacskát hosszába, öt gallyacskát keresztbe, és kész. Buta volt szegény, nem fogott rajta a tanítás.
Végül is szegény kis manó teljesen kimerült a hiábavaló fáradságban, s otthagyta a buta vadgalambot a maga semmirevaló fészkével. Minden bizonnyal keresett magának valahol a közelben egy üres fa-odút, ahol békében kialhatta magát. De hogy hol, azt bizony nem tudta senki.
Vakarta az Erdő Angyala a fejét gondjában. Mi lesz a kis csigákkal? Ha csórén éri szegénykéket az éjszaka, megnáthásodnak, az bizonyos. Meg aztán mi lesz, ha az a semmirevaló csigaház-készítő átalussza valahol az egész napot, és holnap reggel egy újabb csoport frissen született kis csiga csórén marad megint? Ez már igazán világ szégyene lenne!
Hát ahogy ott töprengenek, tanakodnak az Erdő Angyala körül a gondtelt madarak meg a gondtelt állatok, egyszerre csak a legszélső bükkfán, annak is a legtetején, megszólalt a harkály.
- Én ismerem az odvas fákat mind - mondotta -, megkeresem én szívesen a csigaház-készítőt, fel is ébresztem. Mit mondjak neki?
- Azt, hogy itt teremjen tüstént a semmirevaló! - csattant föl az Erdő Angyala türelmetlenül, majd szelíden hozzátette: - Bocsáss meg, jó harkály, a kemény szóért. Nem neked szántam. Hálásak leszünk mindörökre, ha megleled azt a tökéletlen fickót!
- Meglelem én! - rikkantotta el magát a harkály, azzal fölszállt a magasba, és nehézkes, lassú röpüléssel megindult a völgy füzese felé. Odaérve leszállt a legelső vén fűzfára, és megkopogtatta.
- Kop, kop, kop! Van itthon valaki?
- Huhuhu! Mi a bajod? - huhukkolt föl álmosan a fűzfa odvából a bagoly.
- A csigaház-készítőt keresem - szólt be az odúba a harkály.
- Hagyj nekem békét - huhogott bosszúsan a bagoly -, nincsen itt senki, csak én.
A harkály átröpült a következő fára.
- Kop, kop, kop! Van itthon valaki?
- Itthon vagyok hát! Mit akarsz? - felelte a fa odvából a denevér.
- A csigaház-készítőt keresem!
- Keresd máshol!
A harmadik fában a nyaktekercs lakott. Ő sem tudott semmit a manóról. A negyedikben pelék tanyáztak.
- Hozzánk akart bejönni - mondták a harkálynak -, de amikor meglátta, hogy hányan vagyunk, továbbment.
- Kop, kop, kop… van itthon valaki? - kopogtatta meg a harkály az ötödik fát.
Senki se felelt.
- Kop, kop, kop! Van itt valaki? - kérdezte újra.
Hang se hallatszott bentről. Odakúszott hát az odú szájához, és benézett. Hát biza ott aludt elnyújtózva a csigaház-készítő manó. Szakállát a szemére borította, hogy ne bántsa a beszivárgó világosság.
Most már hangosabban kopogtatott reá a harkály. Még be is dugta hosszú, erős csőrét egy farepedésbe, és olyan lármát csinált ott vele, hogy rossz volt hallani. Ettől aztán fölébredt a fáradt kis manó. Lerázta szeméről a szakállát, és álmosan fölpislogott az odú nyílására.
- Mi az? Mit akarsz?
Mikor aztán átadta a harkály az Erdő Angyalának üzenetét, megszeppent ám a kis manó nagyon.
- Jaj nekem - szepegte -, így megfeledkezem a munkámról! Az a buta vadgalamb az oka…
Sietett is, amilyen gyorsan csak tudott. Szerencsére még idejében elérte az erdőt, és mielőtt a nap lement volna, elkészült a csigaházakkal is, és a kis csóré csigák nem kellett többé fázzanak és szégyenkezzenek.
Meg is dicsérte a harkályt az Erdő Angyala.
- Te vagy a legmegbízhatóbb hírvivőm - mondta. - Téged nevezlek ki mától kezdve az erdő postásának! Hivatalod jeléül itt ez a piros sipka, tedd föl a fejedre, és viseld becsülettel!
Ezt mondta az Erdő Angyala, és átnyújtott a harkálynak egy vadonatúj szép piros sapkát, amit azóta is ott visel a fején télen-nyáron, láthatod magad is. Mert azóta is az erdő postása a derék harkály. Röpül ide, röpül oda az üzenetekkel, kúszik le és fel a fatörzseken, és bekopog az odvas fákba.
- Kop, kop, kop! Van itthon valaki?
Valahányszor kopogni hallod, tudhatod azt is, hogy egy manót keres fontos híradással. Talán a homokszitálót, talán a makkfejtőt, talán valamelyik másikat, mert bizony száznál is több manó lakik ám szanaszét az erdő odúiban és mindegyiknek van valamiféle fontos tennivalója, amit ha elmulaszt, baj következik abból.
De lehet az is, hogy újra csak a vén csigaház-készítőt keresi! Mert bizony szegény buta vadgalamb azóta se tanulta meg a fészeképítés mesterségét, és csak egyre azt hajtogatja ma is, hogy „tudom, tudom!” (Hallhatod te is, ha kimégy az erdőbe nyáron.) Pedig bizony nem tudja ma sem, csak öt ágacskát hosszában, öt ágacskát keresztbe, ennyi az egész. Szegény kis manó egészen beleöregedett már a tanításba, és sokszor olyan fáradt, hogy megfeledkezik a csigaházakról. Ilyenkor aztán megesik, hogy csóré csigát látsz reggel a kertben!
Ne nevesd ki. Nem az ő hibája, hogy csórén maradt. És különben is, a jó harkály már útban van olyankor amúgy is, kopogtatja a fákat szorgalmasan.
- Kop, kop, kop… van itt valaki?
Amikor kopogni hallod, tudhatod, hogy keresi már a csigaház-készítőt, vagy valamelyik más manót.
De amikor azt a furcsa, hangos zakatolást hallod, amit azzal okoz, hogy bedugja hosszú, erős csőrét a farepedésbe, és ott gyorsan ide-oda rázza, amikor ezt a zajt hallod, akkor tudnod kell, hogy meglelte, akit keresett, csupán álmából kell fölébreszteni a naplopót.


2014. augusztus 2., szombat

Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak: tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi a kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és a búzavirágoktól. 
Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott: 
- Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk! 
Egy öreg fürj vígasztalni kezdte: 
-Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök 
és illatoztok a búzatábla közepén. 
Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébr rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot, és a kenyérsütő kemencét. 
Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és a virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa - gondolta -, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik 
"Csakhogy a fürjek repülni tudnak - gondolta újból -, nekem pedig nincsen szárnyam...Akkor tücsök leszek...- határozta el -, az is itt él a földön, az se tud repülni." 
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni... 
"Akkor mezei egér leszek!"- határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt - látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya. 
"Hát mit csinálhatnék?- töprengett egyre szomorúbban.- Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba." 
Így búsongott három nap és három éjjel.Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki: 
- Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak. 
A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig. 



Szalai Borbála: Bogárbál

Hol volt egyszer,
réges-régen –
bogárbál volt
kint a réten.
Vígan járták
ott a táncot:
bogárfiúk,
bogárlányok…
A nagy lapu
árnyékában
ezer zenész
állt glédában.
Tücsök Tóni
volt a prímás,
Dongó Dani
brúgós, mi más.
Cincér verte
a réztányért,
nem cserélt vón’
a világért.
Darázs Dönci
brácsán játszott,
Szúnyog Szöszi
fuvolázott.
Szólt a zene
szállt az ének,
vígan voltak
a vendégek…
Ami később
itt megesett –
elképesztő –
fura eset!

Tyúkanyó meg
húsz csibéje
épp kisétált
a zöld rétre…
– Mi ez a nagy
zenebona?!
Nosza gyorsan
menjünk oda!... –
Csibecsalád
érkezését
meglátta a
bogárnépség!...
Lett is olyan
riadalom,
majd felborult
a cimbalom!...
Elhallgatott
zene, ének…
Menekültek
a vendégek…
A hatalmas
lapu alatt
bogárbálnak
végeszakadt!...



Surányi János: Madárkoncert

Jó pajtások, ide gyorsan!
A ligetbe gyertek,
Színes torkú kismadárkák
Tartanak koncertet. 
Halljátok-e, most az egyik
Éppen fuvolázik,
Lombok között víg torokkal
Trillázik a másik. 
A pintyőke ágról – ágra, 
Énekelve rebben,
De talán a sárgarigó
Fütyül a legszebben!


Ludvik Jerzsy Kern: Zsiráf a fényképésznél

Fénykép kellett a zsiráfnak,
Fényképészhez ment vasárnap.

Le tud engem fényképezni?
- Kérem!
Szépen tud Ön fényképezni?
-  Szépen.
És a képet, most csinálja?
-  Nyomban.
Van-e hozzá masinája?
- Ott van!
Nem fog a kép elmozdulni?
- Kár izgulni!
És elférek majd egy képen?
- Csak a fele fér rá kérem!
És mi lesz a másik felemmel?
- Azt majd külön veszem fel!
De remélem nem lesz drága?
- Két kép ára.
Hátha elférek egy képen?
- Semmiképpen!
Nos, ha másképp nem megy: rajta!

Csett a lába, csett a torka!
- Kész.
Fél meg fél az egy egész!
Uram, roppant vonzó rajta!