2015. március 28., szombat

Szalai Borbála: Csigabiga

Kiszemelt a
csigabiga
egy szép sudár
jegenyét,
s elindult, hogy
mihamarabb
elérje a
tetejét.

Úgy gondolta:
ha felmászik
a jegenye-
fára -
egyszeriben
toronyház lesz
pici csiga-
háza.


Törő István: Szép a tavasz

Szép a tavasz, a tavasz,
szárnyalnak a madarak,
nyargal a szél, tovafut,
megfésüli a falut,

szép a Nap, szép a Nap,
aranytollú, tarajas,
ha kiül a fényes égre,
egész világ örömére.


Verseghy Erzsébet: Sarjad a fű

Mély álmából felébredve
nyújtózkodik a vén medve,
unatkozik barlangjában,
izzad már a nagy bundában.
S ágaskodva, hogy jól lásson,
kikukucskál a nyíláson.
Csodálkozik, szeme mit lát:
megváltozott kint a világ!
Sejlő rügyet dajkál az ág,
sarjadó fű közt hóvirág.,
kizöldül az erdő lombja,
s a vén medve azt brummogja:
Hosszan aludtam a télen,
táncolunk a jövő héten!


2015. március 26., csütörtök

Őri István: Rigóünnep

Tegnap óta
szól a nóta
rigóéknál
nagy a móka.

Rigó papa
rigó mama
csöpp kis rigók
aprók s nagyja
tele csőrrel
mind azt mondja:

Elolvadt a csúnya hó,
jó meleg lett, kedvünk jó
tavasz elmúlt, jön a nyár
gyere hamar,
nagyon várunk
Aranyszemű Napsugár!



G. Joó Katalin: Cseresznyevirág meséje

   Egyszer volt, hol nem, élt egy király, akinek született egy lánya, aki, mivel a cseresznyefák virágzásakor jött a világra, a Cseresznyevirág nevet kapta. A haja mézszínű, a szeme kökény, orcája piros, mint a cseresznye. A király felesége meghalt, így egyedül nevelte lányát. Telt-múlt az idő, Cseresznyevirág egyre szebb lett. Szeretett a kertben anyja virágai közt festegetni, énekelni, furulyázni. Nagyon szép képeket készített, olyan gyönyörűen énekelt, furulyázott, hogy mindenki a csodájára járt.
   Nőtt, nődögélt, majd kérők is megjelentek az udvarban, de a király mindegyik­ben talált valami kivetnivalót. Lánya orcája egyre sápadtabb, szomorúbb lett, mert már szeretett volna már férjhez menni. Dalai is egyre szomorúbbak lettek, aki hallotta, szinte sírva fakadt tőle. A király el is határozta, nem lesz ilyen önző, mégiscsak elengedi a lányát, ha megfelelő kérő jelentkezik. Az udvarmester jelentett is, hogy megérkezett a Bodzavári királyfi. Hívatta is a lányát a király, aki a kertben festegetett. Cseresznyevirág épp indult be a palotába, egyszerre csak elsötétedett az ég, nagy zengés támadt, s ott termett a hétfejű sárkány. Meg­ragad­ta Cseresznyevirágot és huss! elrepült vele.
   Hej, búsult a király, sírt, hogy most mitévő legyen. Így szólt a Bodzavári királyfi:
   – Felséges királyom, én megkeresem a lányát, kiszabadítom, mert amint meg­láttam a festményt róla, egyből beleszerettem.
   A király nagyon megörült, s odaadta a királyfinak Cseresznyevirág furulyáját, hogy azt vigye magával. Ezt a lánya, ha meglátja, tudja majd, hogy segíteni akar neki. Ment a királyfi, hosszú utat megtett már, de hiába kérdezősködött, senki nem tudta, hol lakik a sárkány. Egyszer egy erdőhöz ért, ahol a favágók szorgal­masan dolgoztak, és már sok fát kivágtak. Kérdezi a királyfi, miért vágják ki ezt a rengeteg fát?
   – Az erdőben áll egy vár, annak a gazdája a hétfejű sárkány, s ő kérte, hogy vigyünk annyi fát, amennyiből egy csodaszép vár felépülhet majd, ahova szép feleségét viszi majd.
   A királyfi megörült, mert tudta, jó helyen jár. Ment az erdőbe, megkeresni a várat. Ahogy odaért, bezörgetett. Az ablakon Cseresznyevirág kukkantott ki.
   – Jaj, menj innen, mert a sárkány, ha megjön, felfal téged!
   A királyfi elővette a furulyát, megmutatta, hogy őt az apja küldte, s addig el nem megy, amíg ki nem szabadítja. Cseresznyevirág beengedte a várba, beszélgettek. Aztán az erdőbe visszaküldte a királyfit, nehogy a sárkány észrevegye. Megjött este a sárkány, s azt mondta:
   – Phi, de emberszagot érzek!
   – Á, csak még mindig az én illatomat érzed – mondta Cseresznyevirág.
   A sárkány azt is észrevette, hogy a lány egy napocskát festett a képre, holott addig csak sötét, szomorú képeket készített, de nem szólt. Másnap újra jött a Bodzavári királyfi és azt mondta:
   – Próbáld megtudni, miben tartja az erejét. Hátha így könnyebben legyőzhetem.
   Újra visszament az erdőbe. A sárkány este megint csak azt mondta:
   – Phi, de emberszagot érzek!
   Cseresznyevirág megnyugtatta, hogy csak ő van itt, nincs más. A sárkány át­kutatta a palotát, de senkit sem talált. Látta, hogy aznap még vidámabb, még szebb kép készült, mint előtte.
   Cseresznyevirág azt mondta, hogy azért vidámabbak a képei, mert egyre jobban érzi itt magát. S ha feleségül szeretné venni, akkor minden titkát el kell mesél­nie, mert egy férjnek és feleségnek mindent kell egymásról tudnia. A sárkány­nak jól estek ezek a szavak, s elmesélte, mit szeret enni, inni...
   – Kedves sárkányuram, és az erődet miben tartod?
   – Van egy ládika, abban van egy gyémántos gyűrű, aki azt az ujjára húzza, abba száll át az én erőm – válaszolta a sárkány.
   Másnap jött a királyfi és együtt kezdték keresni a ládikót, de nem lelték. Már esteledett, de hiába keresték, nem találták. Már majdnem feladták, amikor Cseresz­nyevirágnak eszébe jutott, hogy lehet, hogy a sárkány ágyában van, a matrac alatt. Hát, tényleg ott volt! A királyfi az ujjára húzta a gyűrűt, s érezte, hogy egyre erősebb lesz. Jött a sárkány, de bíz alig vonszolta magát, egyre fogyott az ereje.
   – No sárkány – állt elé a királyfi –, az életedet meghagyom, de Cseresznye­virágot magammal viszem.
   Azzal a sárkány egyik táltos lovára pattantak, s huss! elrepültek vele vissza Cseresznyevirág palotájába. Az öreg király sírt örömében, mikor meglátta a lányát. A királyfinak adta a fele királyságát is. Nagy lakodalmat csaptak. Cseresz­nyevirág pedig olyan szép képeket festett, hogy a csodájára jártak más országokból is, és csak vidám dalokat énekelt, furulyázott.

   Tán most is élnek, ha meg nem haltak. Ha látsz egy virágzó cseresznyefát, jusson eszedbe Cseresznyevirág meséje!


2015. március 10., kedd

Benedek Elek: Habakuk

   Volt egyszer egy király s annak egy igen kedves udvarmestere: Habakuk a neve. Valahányszor a királynak tanácsra volt szüksége, Habakukhoz fordult, s Habakuk adott is tanácsot, de nem az ő fejében termett az. A hamis Habakuk mindig egy kevés haladékot kért, hogy el ne siesse a tanácsadást, aztán hirtelen összehívta a soktudó embereket, akik a király udvarában laktak, azok aztán meghányták-vetették a dolgot, Habakuk meg szaladt a királyhoz a jó tanáccsal, s úgy adta elő, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Hanem a tudósok megsokallották Habakuk csalafintaságát, s panaszra mentek a királyhoz.
   - Felséges királyom - mondta a szónokuk -, panaszunk van Habakukra. Mi fundáljuk ki a jó tanácsokat felséged részére, s mégis Habakuké a tisztesség. Már pedig higgye meg felséged, hogy ez a Habakuk hatökör. Soha még egy jó tanács nem született az agyában. Tessék csak próbára tenni.
   - Jól van - mondotta a király -, majd próbára teszem. - S kegyelemben elbocsátotta a tudósokat.
   Mindjárt hívatta Habakukot.
   - No, Habakuk, tudom, hogy te vagy a legbölcsebb ember az országban, s bizonyosan meg-felelsz arra a három kérdésre is, amit én neked most feladok. Felelj meg hát nekem először is erre: hol kél fel a nap? Másodszor: milyen messze van a föld az égtől? Harmadszor pedig: mit gondolok én?
   - Felséges királyom - izgett-mozgott Habakuk -, nehéz kérdések ezek bizony, nem tudok megfelelni mindjárt. Hanem ha három napot kapnék a három kérdésre, talán kisütnék valamit.
   - Jól van, hű szolgám, Habakuk, megadom a három napot - mondotta a király, s Habakuk mély hajlongások közt eltávozott.
   Hej, szegény Habakuk! Most már mit csináljon? A tudósokhoz nem fordulhatott, mert hiszen jól tudta, hogy azok mártották be a királynál. Nem volt maradása a palotában, de még a városban sem, búsan bolyongott a város határán, a végtelen pusztaságon. Amint ment, mendegélt, megszólítja egy juhász, aki éppen Habakuk juhait őrizte:
   - Adjon isten, nagy jó uram, miért olyan szomorú?
   - Hej, ne is kérdezd, nagy a gondom!
   De a juhász addig faggatta, hogy Habakuk elmondta, mi nyomja a lelkét.
   - No, ez ugyan nem nagy dolog - mondotta a juhász. - Kár ezért búsulni, hopmester uram. Cseréljünk ruhát, hadd menjek én a királyhoz, majd megfelelek én a kérdésekre.
   Habakuk nem sokáig gondolkozott, levetette csillogó-villogó ruháját, aztán a juhász subáját hátára vetette, a botját kezébe vette, s úgy billegett-ballagott a nyáj után, a juhász meg felvette a fényes hopmesteri ruhát, s ment a király színe elé.
   Bezzeg, hogy a király nem ismerte meg, mert jóformán rá se nézett, csak odavetette:
   - No, Habakuk, kész vagy-e a feleletekkel?
   - Kész, felséges uram.
   - Hát hol kel fel a nap?
   - Felségednek a palotában, nekem meg a pusztán.
   - Hogyhogy neked a pusztán?
   - Úgy, hogy ma ott virradtam meg, mert éjjel-nappal a pusztán jártam-keltem.
   - No, jól van, Habakuk, akkor hát helyesen feleltél meg az első kérdésre. Nos, milyen messze van a föld az égtől?
   - Az bizony éppen olyan messze, mint az ég a földtől.
   - Nagyon helyes, Habakuk. Mégiscsak te vagy a legokosabb ember az országban. No, most felelj a harmadik kérdésre: mit gondolok én mostan?
   - Felséged bizony azt gondolja, hogy Habakuk áll felséged színe előtt, pedig csak a hopmester juhásza áll, ő meg őrzi helyettem a nyájat.
   - Bizony, ha úgy van - mondotta a király -, ez órától fogvást te vagy az én hopmesterem, Habakuk meg csak maradjon juhásznak.
   Így lett a juhászból hopmester, a hopmesterből pedig juhász.



Szécsi Margit: Március

Déli szellők, fújjatok csak,
játsszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.


2015. március 3., kedd

Gyurcsó István: Fehér ruhás hóvirág

Csingiling, csingiling,
enyém most a szó,
lehet körülöttem
akármennyi hó.

Én vagyok az első
tavaszi virág:
játszik a szél, játszik,
köszönt a világ.



2015. március 1., vasárnap

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.
   - Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.
   Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.
   - Hej, te gyerek, te gyerek! - nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. - Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!
   - Ne búsulj, öreg szélapám - suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.
   - Hihihiii! Hahahaaaa! - viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!
   - Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám - oktatta az öreg téli szél. - Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!
   Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél - csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.
   - Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.
   - Ó - lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:
   - Foglalkozás? Minek az egy szélnek?
   - Mi sem hiába járjuk a világot - magyarázta a szélfiú. - Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.
   Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengvebongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.
   - Mi volt az? - kiáltott egy harkály.
   - Mi? … Mi? … Mi? … - kérdezték sorban a cinegék.
   - Muzsika? - ujjongott fel a színes tollú madár. - Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!
   - Ugyan, dehogy! - szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.
   - Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!
   A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.
   - Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! - csivitelte a színes tollú madár.    Szélfiúcska felfigyelt:
   - Ki az a Tavasz tündér?
   - Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!
   - Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! - ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:
   - Itt a tavasz! Jön a tavasz!
   A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátssza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra.     Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:
   - Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.
   No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:
   - Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!
   Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.
   - Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem - mondta. - Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…
   A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.



Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.

"Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak: 

Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.

Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni."

Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.