2015. május 18., hétfő

Szalai Borbála: Harmat cseppek

Hull a hajnal,
hűs harmatja,
rózsa szirmát,
cirógatja. 
Cirógatja,
keltegeti,
gyöngyös pártát,
készít neki. 
  
Gyöngyvirágon,
harmatcseppek,
szundikálnak,
szenderegnek. 
Szenderegnek,
s álmot látnak:
gyöngyöt fűznek,
gyöngyvirágnak.


M. Simon Katalin: Május

Fény csorog a Föld ölébe,
Tarka-barka kötényébe.
Abban fürdik a mező,
A havasi legelő,
Onnan mer a rét virága,
Attól virít szép orcája.


(Kép: William Simpson)


Kányádi Sándor: Mesemorzsa

     Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek.
    – Enni kéne.
    – Enni.
    – Étlen nem lehet menni.
    – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte a be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
     Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
    – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben!
    – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
    – Az egészet megesszük!
    – Nem értelek.
    – Megesszük az egészet.
    – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
    – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
    A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
    – Na nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát.
    Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.




2015. május 5., kedd

Kányádi Sándor: Néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.
   Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
   De ez nem volt mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
   De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikomillatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
   Megszeppentek a virágok, amikor a kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tûzön-vízen keresztül viszi.
   De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
   Hogy jöhet ahhoz például kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
   Féltékenyek lettek az illatukra.
   Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
   Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
   Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
   A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
   Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
   Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámulatában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.



Antalfy István: Kacsa család

Egy délután kacsa-mama,
úszkálni ment a patakra,
mögötte ment három fia,
három lány, s kacsa-papa.

A pataknál, uccu, nosza,
be a vízbe, kacsa koma,
kacsa-szülők, kacsa-gyerek,
fürödni lám, mind hogy' szeret!

Kacsa-mama így szól: Bátran!
De utánam, csak utánam,
s a kis kacsák tudják, értik,
jó szüleik őket féltik.




Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!



2015. április 21., kedd

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe: 
"Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán: 
"Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba -
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
"Uraságod mit akar?"
"Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" -
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára: 
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér -
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!

Segítettek a baján
végre móddal-okkal: 
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér -
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!


M. Simon Katalin: Madarat hangjáról...

Kelep-kelep,
sarjad a fű már!
Gólyamadár kelepelve
a fészkére száll.

Csivit-csivit,
virít a tavasz!
Ha csicsergő fecskepáros
nálunk fészket rak!

Pity-patty! –
szól a pitypalatty.
Búza szála, dús kalásza
hűs oltalmat ad!

Csitt-csatt! –
ő a csalogány.
Kert mélyében csitteg-csattog
a cseresznyefán.

Fiú-fiú! –
rikkant a rigó.
Ha szél játszik a lombokkal,
fütyörészni jó!

Kakukk-kakukk,
egyedül vagyok!
Fenyőágon várva párom,
én kakukkolok.


2015. április 13., hétfő

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
    – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
    Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
    Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre.
    A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
    De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
    – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
    – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
    – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
    A szilva meg se mukkant.
    – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
    – Egy rigó, egy rigó.
    – Bár egy rigófiú.
    De nem volt.
    S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
    – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
    – A töprengés csöndje.
    – Miféle töprengésé?
    – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
    – S aki kitalálja?
    – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
    Ültek, és várták az eredményt.
    Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
    Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
    Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
    – Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
    – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra.
    – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet.
    Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára.
    S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.


Csukás István: Harkály

Erdőn fa van, temérdek,
és minden fán van kéreg,
kéregben sok a féreg,
egymástól nem is férnek.

Jön a harkály, kipi kopp,
kirántja a kukacot,
hosszú csőrrel kopácsol,
bogarat űz, nem ácsol.