2015. március 1., vasárnap

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.
   - Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.
   Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.
   - Hej, te gyerek, te gyerek! - nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. - Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!
   - Ne búsulj, öreg szélapám - suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.
   - Hihihiii! Hahahaaaa! - viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!
   - Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám - oktatta az öreg téli szél. - Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!
   Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél - csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.
   - Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.
   - Ó - lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:
   - Foglalkozás? Minek az egy szélnek?
   - Mi sem hiába járjuk a világot - magyarázta a szélfiú. - Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.
   Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengvebongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.
   - Mi volt az? - kiáltott egy harkály.
   - Mi? … Mi? … Mi? … - kérdezték sorban a cinegék.
   - Muzsika? - ujjongott fel a színes tollú madár. - Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!
   - Ugyan, dehogy! - szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.
   - Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!
   A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.
   - Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! - csivitelte a színes tollú madár.    Szélfiúcska felfigyelt:
   - Ki az a Tavasz tündér?
   - Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!
   - Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! - ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:
   - Itt a tavasz! Jön a tavasz!
   A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátssza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra.     Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:
   - Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.
   No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:
   - Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!
   Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.
   - Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem - mondta. - Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…
   A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.



Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.

"Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak: 

Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.

Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni."

Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.



Csanádi Imre: Négy testvér

Év múlik, évet ér,
egymást hajtja négy testvér:
víg tavasz, virághintő,
koszorús nyár, kalászdöntő,
ősz, gyümölcsérlelő,
tél, havat terelő.




2015. február 17., kedd

A tulipánná változott királyfi

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
   - Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
   - Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.
   Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, s az meg így szólt hozzá:
   - Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
   Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
   - Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
   Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
   - Tépd ki két hajszálamat, s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
   Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
   - No, ezt én megpróbálom - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.
   No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a királyfit.
   Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
   Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte.
   Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s nyomban újra királyfi lett.
   - Te az enyém, én a tied - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát. 




Sarkady Sándor: Télkergető

Jer, jer, kikelet,
seprűzd ki a hideget;
ereszd be a meleget,
dideregtünk eleget.
Fuss el,
február,
süss fel
napsugár;
szellő kerekedj,
langyos eső, megeredj,
árpa,
búza,
kukorica,
cseperedj!


2015. február 6., péntek

A medve, aki könyvet olvas (török mese)

  Élt valaha egy ember, aki szörnyű nagy bűnt követett el a szultán ellen. Amikor az erről tudomást szerzett, nyomban magához hívatta a bűnöst.
  - Csupán egy feltétellel bocsátom meg a bűnödet: ha megtanítasz olvasni egy állatot, és idehozod elém. Különben fejedet vétetem!
  Amikor az ember végre felfogta a szavak értelmét, magába roskadva azon gondolkodott, mitévő legyen. Aztán fogott egy medvét, és hazavitte. Összeszedett egy csomó körtét, azt betette egy nagy könyv lapjai közé, és a medve elé tette. Persze a medve lapozgatta a könyvet.
  A határidő végén a szultán magához kérette a bűnöst.
  - Teljesítetted-e a feltételeimet? - kérdezte.
  - Elhoztam, efendim - felelte az ember, és bevezetette a medvét, majd eléje tette a könyvet.
  A medve hiába kereste a lapok között a körtét, mérgesen dörmögve forgatta a könyvet. A meglepetéstől tátva maradt a padisah szája.
  - Mit csinál ez? - kérdezte ámulva. Mire:
  - Könyvet olvas a maga módján, uram! - volt a felelet. Így menekült meg a bűnös a fővesztéstől.


Kányádi Sándor: Ez a tél

Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.

Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.

Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.

Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.

Lám tegnap hullatott
valami keveset.

Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.


2015. február 3., kedd

Wass Albert: Mese a kis szürke nyúlról

Azzal kezdődött, hogy az egyik tündérke – az éppen, amelyik a gyöngyvirágban lakik – elvesztette a papucsát.
   Hogy miképpen vesztette el, azt nem lehetett tudni. Egyszerre csak nem volt meg. Már ahogy általában az ilyen elvesztésekkel lenni szokott. Reggel föl akart kelni, hogy megmosdjék a harmatban, ami a gyöngyvirág széles levelein meggyűlt, s hát csak nem volt a papucs sehol! Pedig még egészen új papucs volt, szép fehér. Hullott gyöngyvirág-szirom kehelyből készült.
   Nocsak, keresni kezdte a tündérke a papucsot. Kereste mindenütt: a moha között, a fűszálak alatt, a szomszédos kankalinnál. Hiába. Nem került elő a papucs. Már reggel volt pedig, ébredezni kezdett az erdő. Az aranysújtásos napsugárfiúk is megérkeztek, és szegény tündérke szégyenkezett erősen, mert hát mégsem tündérhez méltó dolog ám mezítlábasan mutatkozni.
   Arra jött a borz.
-    Keresd meg, jó borz a papucsomat – kérlelte a tündérke –, elvesztettem valahol, és nem tudom meglelni!
  De a borz rosszkedvű volt, és sietett haza, mert bántotta szemét a napfény.
-     Én is elvesztettem a pápaszememet, mégsem keresem, mert sietek haza. Miért keresném éppen a te papucsodat?
   Azzal elkocogott, és bebújt a barlangjába. Még a páfrányfüggönyt is jól összehúzta a bejárat előtt,  hogy ne fájjon a szeme a nap fényétől.
   Ült a tündérke tovább a gyöngyvirág levelén, és búsulta a papucsát.
Arra jött a vaddisznó.
-  Keresd meg, jó vaddisznó, a papucsomat! Elvesztettem valahol, és nagyon búsulok érte!
- Én is elvesztettem az ásómat – felelte a vaddisznó -, mégsem keresem, mert nem érek rá. Inkább orrommal túrom föl a földet. Járj te is mezítláb.
Azzal sietett tovább a tölgyesbe, mert hallotta volt a mátyástól, hogy tavalyi makkot leltek ott a mókusok, és ha nem igyekszik, felfalják mind egy szemig.
   Búsult tovább szegény kis tündér a gyöngyvirág levelén, búsult a papucsa miatt. Arra jött a róka.
- Keresd meg, jó róka, a papucsomat! – könyörgött hozzá. De a róka csak legyintett fölényesen nagy busa farkával.
- Hajjaj, nincs nekem időm effélére, lelkecském! Várnak a tyúkok a faluban! Én is elvesztettem a tarisznyámat, de inkább számban hordom föl rendre a tyúkokat, semhogy keresgéléssel töltsem a drága időt!
   Azzal már ott sem volt.
   Jött az őz.
- Keresd meg, jó őz, a papucsomat! Elvesztettem, látod, és nem tudom meglelni!
- Egyet se búsulj! – vigasztalta a jószívű őz -, én is elvesztettem az agancsomat még a télen, és látod, már nő is a helyébe másik! Nő majd a te lábadra is más papucs, bizonyára!
   S ment tovább, nagy büszkén a patakhoz, hogy megcsodálja vadonatúj agancsát a víz tükrében.
   Hiába jött még arra a mókus, a sündisznó, meg a nyest: a mókus a maga diótörőjét kereste, a sündisznó elveszített néhány tüskét a hátáról, a nyest pedig kijelentette, hogy neki semmi köze ahhoz, amit mások elveszítenek. Mindenki ügyeljen a maga holmijára. Különben is, tette hozzá, ő a fákon jár, és ott amúgy sem lehetne papucsot keresni.
   Szegény kis tündérke elkezdett keservesen sírni ott a gyöngyvirág levelén. Hát ahogy ott sírdogál, arra jön a kis szürke nyúl.
- Miért sírsz, szép tündér? Mi bánatod lehet? – csodálkozott a nyúl.
- Jaj, ne is kérdezd – szipogta a tündérke -, hogyne sírnék, amikor elvesztettem szép fehér selyempapucsomat, és senki sem akarja megkeresni!
- Ne sírj, na, ne sírj - szánta meg a jószívű kis nyúl -, majd én megkeresem!
- Igazán megtennéd? – derült föl a tündérke. – Jaj, milyen derék, jó kicsi nyúl vagy! Hát ha megtalálod, én is készítek majd neked ajándékba egy papucsot, jó meleget, hogy ne fázzék télen a lábad! Jó lesz?
- Nagyon jó lesz – vidámodott neki a kis szürke nyúl -, bizony nem a legjobb dolog így mezítláb futkosni, különösen tél idején.
   S azzal elindult, hogy megkeresse a tündérke papucsát.
   Ugrált ide, ugrált oda, hajlongott, szimatolt alaposan, és jól megnézett mindent. Még a borz lakása előtt lévő páfrányfüggöny alá is bekukucskált.
- Mi dolgod itt? – mordult rá álmosan a borz, mert nem kedvelte, ha megzavarják pihenőjében.
- Bocsáss meg, tiszteletreméltó borz – mentegetőzött a kis szürke nyúl -,de a tündérke papucsát keresem. És ha én valamit keresek, akkor mindent megnézek.
- Azt bizony okosan teszed – békült meg a borz -, és ha már amúgy is benne vagy a nagy keresésben, megkereshetnéd az én pápaszememet is, mert anélkül bizony bántja szememet a napfény.
- Megkeresem én szívesen – ajánlkozott a jószívű kisnyúl -, elhiszem bizony, hogy rossz lehet neked a pápaszem nélkül.
   S ment tovább, ment, szökdelt, bukdácsolt, keresett tovább.
   Szembe jött a róka. Letette a tyúkot, amit a szájában hozott, és csodálkozva kérdezte:
- Mit művelsz, te nyúl? Csak ugrálsz ide, ugrálsz oda, mindenüvé bedugod az orrodat!,Miféle furcsa mesterségre tettél szert újabban?
- A tündérke papucsát keresem – felelte illedelmesen a kis szürke nyúl -,meg a borz pápaszemét.
S ha én valamit keresek, akkor mindent jól megnézek.
- Azt bizony okosan teszed – bólintott a róka -, és ha már úgyis benne vagy a keresésben, megkereshetnéd az én tarisznyámat is! Látod, számban kell cipeljem a tyúkokat!
- Az bizony gusztustalan lehet – sajnálkozott a jószívű kis nyúl -, de ne búsulj, majd én, megkeresem szívesen a te tarisznyádat is.
   Azzal keresett tovább. Minden lapi alá benézett, minden kis gödörbe beleszimatolt, minden követ körülugrált. Meglátta lent a pataknál az őz, és nagyon elcsodálkozott.
- Hát te ugyan mit csinálsz? – kérdezte. – Ilyet se láttam még, hogy valaki folyton csak ugrabugráljon ide-oda!
- Én bizony a tündérke papucsát keresem, kedves őz - felelte a kis nyúl – meg a borz pápaszemét és a róka tarisznyáját. És ha én valamit keresek, akkor mindent jól megnézek. Nem láttad-e véletlenül valamelyiket ezek közül?
Azzal két lábra ágaskodott, gondtelten és nagyon fontoskodva, hogy jobban láthassa az őzet. De az csak a fejét rázta.
- Nem láttam, nem bizony. Azonban elég bolond vagy, ha olyasmit keresel, ami elveszett! Én is elvesztettem az agancsomat, és látod, itt van újra fejemen, anélkül, hogy kerestem volna!
   S ezzel újra odahajolt a patak fölé, hogy tovább gyönyörködjék vadonatúj agancsában.
- Ilyet se hallottam még! – bámult el a kis szürke nyúl és még a füleit is megrázta néhányszor -, de azért én bizony csak keresek tovább, mert megkértek reá.  
   Azzal ment, szökdösött, bukdácsolt tovább.
   A tölgyesben ráröffent a vaddisznó.
- Hé! Te ott! Te nyúl! Tán megbolondultál, hogy olyan furcsán szökdösöl elé-hátra?
- Nem én, tisztelt vaddisznó – felelte illedelmesen a kicsi nyúl. – Csak a tündérke papucsát keresem, meg a borz pápaszemét és a róka tarisznyáját  Bár az őz azt mondta, hogy nem kell keresni azt, ami elveszett, mert magától is megkerül, azért én mégis keresek, mert megkértek reá. S ha é  valamit keresek, akkor mindent jól megnézek. Azért szökdösök annyit ide-oda.
- Hát az szép tőled – bólintott a vaddisznó is -, és ha már úgyis annyi mindent keresel, akkor megkereshetnéd az én ásómat is, mert bizony nem a legkellemesebb foglalkozás orrommal ásni a földet.
- Bizony az nagyon kellemetlen lehet – sajnálkozott részvéttel a kicsi nyúl -, megkeresem én szívesen az ásódat is, hogy ne kelljen orroddal túrni a földet.
   S ment tovább, ugrált, bekukucskált a lapik alá, kövek mögé, megnézett mindent jó alaposan.
   Közben még összetalálkozott a mókussal, a sündisznóval és a nyesttel. Mindegyik elcsodálkozott, amikor meglátta, és mindegyik megkérdezte, hogy micsoda furcsa új mesterségre tett szert? A kis szürke nyúl pedig mindegyiknek elmondta, hogy ő bizony a tündérke papucsát keresi, meg a borz pápaszemét, meg a róka tarisznyáját, meg a vaddisznó ásóját, s bár az őz azt mondta, hogy nem érdemes keresni, ő azért mégis keres, mert megkérték reá. S ha ő valamit keres, akkor mindent jól megnéz. Azért ugrál hát olyan különösen.
   Erre aztán a mókus is megkérte, hogy keresné meg a diótörőjét, ha már úgyis benne van a keresésben. A sündisznó megkérte, hogy keresse meg a tüskéit, amiket elveszített, a nyest pedig rábízta a tegnapi napot, hogy azt is keresse meg, ha már úgy szeret keresni, mert bizony elveszett, ámbár igen nagy szükség lenne reá. A jószívű kis szürke nyúl ígéretet tett mindegyiknek. A mókusnak, hogy megkeresi a diótörőt, mert bizony nehéz lehet foggal törni a diót. A sündisznónak, hogy megkeresi az elveszett tüskéket, bár nincs egészen tisztában azzal, hogy mire valók. De mindenesetre rossz lehet, ha valakinek szüksége van rájuk, és nincsenek meg. A nyest kívánságán elbámult kissé, mert sehogy sem tudta elképzelni, hogy miképpen veszíthette el valaki a tegnapi napot. De azért megígérte, hogy utána néz annak is.
   Azzal ment, ugrált, hajlongott, szökdösött, bukdácsolt, kukucskált, szimatolt elé-hátra. S úgy estefelé valóban rá is bukkant a tündérke papucsára. Ott volt, nem is messzire gyöngyvirágtól. Mindössze egy álmos hangya ráfeküdt aludni, és azért nem lelte meg hamarább.
   Vitte nagy örömmel a tündérkének.
- Itt van a papucsod, ugye, hogy megleltem! Mert ha én keresek valamit, akkor mindent jól meg is nézek! Azért találtam meg!
  Hálálkodott a tündérke, odavolt a boldogságtól.
- Várj egy keveset, derék kis nyúl – mondta -, hadd készítsem el én is számodra jó puha papucsot, amit ígértem!
- Jaj, lelkecském – szabadkozott a nyúl -, nem maradhatok egy percet sem! Inkább visszajövök máskor a papucsért! Rengeteg sok mindent kell még megkeressek!
- Mi mindent? – csodálkozott a tündérke.
- Hogy mi mindent? Várj csak… - azzal a kis szürke nyúl elkezdte fölsorolni a dolgokat, egyiket a másik után, mindazt, amit még reábíztak. Olyan fontoskodó ábrázatot vágott ehhez, mint azóta is minden nyúl, amikor erősen gondolkozik.
- Hát először is: a borz pápaszemét kell megkeresnem. Aztán a róka tarisznyáját. A vaddisznó ásóját. A mókus diótörőjét, a sündisznó tüskéit, és a nyestnek a tegnapi napot…
- Hát azt hogyan? – bámult rá a tündérke a gyöngyvirág leveléről.
- Mit tudom én – rázta meg a kis szürke nyúl a füleit -, de ne zavarj, most az ilyen kérdésekkel, mert még elfelejtek valamit…
   Azzal sietett is tovább, mert jószívű kis nyúl volt, és nem akarta, hogy a többiek sokáig búsuljanak elveszett holmijuk miatt.
   Azóta is folyton csak keres. Ha látod valahol, erdőszélen, tisztáson, figyeld meg: szökdös, bukdácsol, ide benéz, oda benéz, és ha valaki megkérdi, hogy miféle furcsa dolgot művel, akkor leül, és nagy fontoskodva felsorolja mindazt, amit még keresnie kell. Ilyenkor kissé ijedten néz maga elé, mert attól fél, hogy valamit talán elfelejt.
   A papucsot, amit a tündérke ígért neki, azóta régen megkapta már. Megnézheted, ott van a lábán. Nagyon szép szőrpapucs, puha, kényelmes és meleg. Szüksége is van reá szegény kis szegény kis szürke nyúlnak, hiszen rengeteg sok keresnivalója van még, és papucs nélkül régen megfájdult volna már a talpa a sok ide-oda szökdöséstől.
   Gondold csak el: a vaddisznó ma is az orrával túrja a földet szegény, tehát még mindig nincs meg az ásója. A róka tarisznyája se került elő, mert még mindig szájában hordja a tyúkokat. Fogával töri a diót a mókus is. Tehát eddig mindössze a borz pápaszemét és a sün tüskéit lelte meg a kis szürke nyúl. (Mert ugye látod, hogy a borz pápaszemet visel, és a sündisznó hátán ott vannak a mind a tüskék?)
   Ha azonban a többi elveszett holmit is sorra megtalálja, tehát a vaddisznó ásóját, a róka tarisznyáját, és a mókus diótörőjét, szegény kis szürke nyúlnak még akkor se lesz ám nyugta! Szökdösnie kell szegénynek továbbra is, minden lapi alá bekukucskálni, minden kő mögé benézni, minden kis üreget megvizsgálni gondosan, mert hiszen még mindig ott lesz a tegnapi nap, amit a ravasz nyest reábízott!

   Azt hiszem okosan teszed, ha te is rábízod azt a ceruzát, amit a múlt héten elveszítettél.



M. Simon Katalin Tündöklő tél

Csendes éjnek sötét leple
Csillagokkal ki hímezte?
Ki varrta a zsinórt rája
Ezüstből font selyemszállal?
Ablakomra fehér csipke
Jégvirágát ki lehelte?
Hát a fenyők hókucsmáját
És a mezők hóbundáját
Ki hozta el csengős szánon
Messzi Hetedhét országból?

Tél tündére, ki lett volna?
Szánját égi szarvas vonta,
Gyémánt szeme, s az agancsa
Hét országnak színaranya.
Hófelhők közt utat vágtak,
Hópelyheket bőven szórtak
Hegyre, völgyre, a mezőre,
Elmerült a világ benne.
Majd az éjnek sötét leplét
Csillagokkal díszítették,
Szép ezüstös paszománya
Lett a csorgó Hold sugára.
És a bűvös égi fényben
Tündökölt a tél az éjben.



2015. január 30., péntek

M. Simon Katalin Vidám tél

Hócsizmában jár a tél, 
Hóbundája földig ér,
A kucsmája hófehér,
Hóban fekszik, hóban kél.
Reggelije hófalat,
Vacsorája hó, ha kap!
Havat nassol, ha delel,
Ha szomjas, hóbort vedel.