2014. december 27., szombat

Mese a falánk tyúkocskáról – burmai népmese

   Így szólt egyszer a tyúkocska tyúkanyóhoz:
   - Éhes vagyok, kérlek szépen, süssél nekem kalácsot!
   - Jól van, tyúkocskám, sütök neked kalácsot! - mondta tyúkanyó. - Most menj szépen, és hozzál nekem fát az udvarról, hadd rakjak tüzet, anélkül nem sül meg a kalács.
   Ment a tyúkocska, ment az udvarra fáért. Ahogy az udvarra ért, szembejött vele egy nagy-nagy kandúr. A nagy-nagy kandúr azt mondta a tyúkocskának:
   - Miau, ham! Én most téged bekaplak, meg is eszlek!
   - Ne egyél meg, kandúrmacska, kérlek szépen, ne egyél meg engem! Fát viszek most tyúkanyónak, tyúkanyó majd kalácsot süt nekem, s ha nem bántasz, kapsz egy nagy darab kalácsot tőlem!
   A kandúrmacska úgy gondolta, sokkal többet ér egy nagy darab cukros kalács, békén hagyta hát a tyúkocskát.
   A tyúkocska összeszedte a fát az udvaron, bevitte tyúkanyónak.
   - Jaj, tyúkanyó, nagy baj van! - mondta.
   - Mi a baj, tyúkocskám?
   - Az a baj, hogy az udvaron összetalálkoztam a kandúrmacskával, a kandúrmacska - ham! - be akart kapni, meg akart enni, én meg azt mondtam neki, ne kapjon be, ne egyen meg engem, inkább adok neki a kalácsomból.
   - Egyet se búsulj, tyúkocskám - mondta tyúkanyó. - Olyan nagy kalácsot sütök neked, hogy akár három macskát is jóllakathatsz vele!
   Hamarosan megsült a nagy kalács. Tyúkanyó enni hívta tyúkocskáját, s így beszélt hozzá:
   - Egyél, tyúkocskám, egyél jó étvággyal! De el ne felejtsd, hogy a kandúrmacskának is jár ebből a kalácsból! Megígérted neki!
   - Tudom - mondta a tyúkocska, s azzal nekilátott enni. Ette, ette a finom cukros kalácsot, addig ette, míg az utolsó morzsát is megette. Csak akkor jutott eszébe a kandúrmacska meg az, hogy kalácsot ígért neki.
   - Jaj, tyúkanyó - siránkozott -, mind megettem a kalácsot, egy morzsát sem hagytam belőle, jaj, most mitévő legyek?
   - Ó, te falánk, ó, te szószegő tyúkocska!
   - Ne haragudj rám, tyúkanyó - siránkozott a tyúkocska.- Ne haragudj rám! A kandúrmacska azóta talán már el is feledkezett a kalácsról meg rólam is! Meg ha nem is feledkezett meg a kalácsról meg rólam, nem baj, úgyse tudja, hol lakom!
   Ebben a pillanatban tyúkanyó is meg tyúkocska is meglátta a kandúrmacskát. Az udvaron át bársonytalpakon sétált a konyha felé.
   - Jaj, végem van! - csipogta rémülten a tyúkocska.
   Tyúkanyó meg nem csipogott semmit, hanem a szárnyánál fogva fölkapta a tyúkocskát, a konyhába vitte, s vele együtt belebújt a nagy hasú agyagkorsóba.
   A kandúrmacska csak annyit látott, hogy tyúkanyó és a tyúkocska a konyhában tűnt el. Nagy mérgesen megállt a küszöbön, s így pörölt:
   - Hol a kalácsrészem? Ide vele, mert ha nem, mindkettőtöket bekaplak!
   Aztán belépett a konyhába, de nem látta sem tyúkanyót, sem tyúkocskát.
   - Pedig ide szaladtak be - dünnyögött a kandúrmacska. - El nem mozdulok innen, míg meg nem kapom a kalácsot, vagy be nem kapom ezt a két szökevényt! - Azzal a kandúrmacska lefeküdt a küszöbre, és várt.
   Tyúkanyó meg a tyúkocska ott lapult a nagy hasú agyagkorsóban. Tyúkocska egyszer csak suttogni kezdett:
   - Tyúkanyó, én úgy szeretnék prüsszenteni!
   - Ne prüsszents, mert meghallja a kandúrmacska, s bekap mindkettőnket! - suttogta tyúkanyó.
   A tyúkocska kis ideig békén maradt, aztán megint csak rákezdte:
   - Tyúkanyó, igazán muszáj prüsszentenem!
   Tyúkanyó türelmét vesztve szólt rá tyúkocskára:
- Bánom is én, prüsszents hát, úgyis végünk lesz!
   Tyúkocska óriásit prüsszentett, de akkorát ám, hogy a nagy hasú agyagkorsó megingott a polcon, aztán leesett a földre, s ezer darabra tört.
   A küszöbön a kandúrmacska ijedtében felnyivákolt:
   - Jaj, dörög az ég! - kiabálta, s eszeveszetten menekült.
   Tyúkanyó meg tyúkocska kikászálódott a cserepek közül, s látták, hogy a kandúrmacska elszaladt.
   - No, ez se jön többé vissza - mondta tyúkanyó.
   - Látod, milyen hős vagyok - mondta a falánk tyúkocska. - Látod, még a kandúrmacska is megrémül és menekül, ha én egyet prüsszentek!


Kányádi Sándor: Róka-étlap

Rókalyukban nagy a gond,
se kakas, se jérce:
sehol semmi, bár egy comb,
ha volna ebédre,

ha nem is comb, legalább
a combnak a csontja,
bár egy vékony jérceláb,
az is de jó volna.
Ámde semmi, semmi sincs

benn a rókalyukban,
odakint meg kutya egy,
szörnyű egy idő van:
Ólmos eső szúr, sziszeg,
és a szél se jámbor,
még a bőrt is le tudná
húzni a rókáról.
Ezért aztán nem csoda,
hogyha rókáéknak
legszomorúbb olvasmánya
mindennap az étlap:
reggelire Füllentés,
ebédre a párja,
s ami ebédtől marad,
az lesz vacsorára.


2014. december 26., péntek

Tordon Ákos: Csengő tél

A tél csengői csengnek,
harangoznak a csendnek,
vállukon fehér kendők,
alusznak mind az erdők.

Alusznak mind az erdők,
vállukon fehér kendők,
a tél csengői csengnek,
harangoznak a csendnek.



Weöres Sándor: Téli nyalánkságok

   Gyertyafény,
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.

Egyszer arra jártam én,
hol az ég a földre tárul,
mindent ingyen ad, nem árul,
sziporkázó csillagok
záporoznak könnyedén.

   Gyertyafény,
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.

Máskor arra jártam én,
hol a házban teli tálak
énekelnek, táncot járnak,
körben angyalhaj lobog
év végén, de még idén.

   Gyertyafény, 
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.



2014. december 24., szerda

Enyedy György: Karácsony

Ködszürke téli ég,
keringő hópihék,
száncsengő friss hangja,
vén harang bim-bamja.

Kis fenyő, csillogó,
sok narancs, mogyoró.
Érzed a friss kalács
csuda jó illatát?

Kacagás, víg ének,
pipázó kémények,
hó ül a faágon,
karácsony, karácsony.





A madarak karácsonya

A veréb vette észre először az udvar közepén felállított póznát.
   - Mi lehet az? - csodálkoztak a madarak.
   - Hogy nem fa, az biztos - mondta a feketerigó. - Nincsenek ágai.
   - Nem is villanyoszlop - mondta a seregély. - Nincsenek rajta drótok.
   - Ez alighanem a harkálynak a karácsonyi ajándéka - szólt a vörösbegy. - Azért kapta, hogy legyen mibe lyukakat vájnia.
   - Micsoda butaság! - gondolta a többi madár. - Miért épp a harkály kapna karácsonyi ajándékot az emberektől? A többiek talán nem szórakoztatják őket ugyanúgy? Még énekelnek is nekik. Karácsonykor minden ember kap ajándékot, akkor a madarak közül miért csak a harkály kapna?
   Mind összegyűltek az udvaron, hogy felcsipegessék a morzsákat. Ez elég veszélyes volt, mivel a macska folyton ott ólálkodott a bokrok alatt.
   - Oszolj! - harsant fel a seregély hangja, ahogy felbukkant a macska a közeli hortenziabokorban. Mind nagyon féltek a sárgán villogó szemektől és a veszélyes karmoktól.
   - Nem túl kellemes itt, ebben a kertben - állapította meg a pinty. - Rágondolni is rossz, mi lesz tavasszal, amikor kikelnek a fiókáink. Ők nem tudnak olyan gyorsan repülni, mint mi.
   Másnap, karácsony reggelén dermesztő hideg volt. A feketerigó dideregve ült egy kopasz faágon. Egyszer csak felkiálltott:
- Nézzétek a póznát!
   A madarak mind odagyűltek. Kíváncsian nézték, mi történt.
Egy négyszögletes asztalka állt a pózna tetején, felette pedig tető. Az asztallapon mintha valami ennivalóféle lett volna.
   Először a vörösbegy merészkedett a közelébe.
   - Gyertek ti is! Gyertek ide! - füttyentett a többieknek. - Ez itt mind eleség.
   A madáretetőben - mert az a fedeles kis asztal madáretető volt -, gazdag lakoma várta őket. Volt ott szalonnabőr, dió, száraz kenyér és egy tál napraforgó is. Az etető szélén különféle csemegék lógtak: két kis hálóban amerikai mogyoró és még egy fél kókuszdió is.
   - Ez a mi karácsonyi ajándékunk - csiripelte a veréb.
   - Ide még a macska sem tud felmászni - szólt megkönnyebbülten a pinty.
   A vörösbegy a háziak ablakára szállt, és hálásan dalolta: “Köszönjük! Köszönjük! Boldog ünnepeket!”.


2014. december 23., kedd

Elek István: Karácsony

Halld a csengő szép szavát,
Mily vidáman száll!                                    
Fényes titkok ajtaját                                    
Nyitja, nyitja már.                                        

Tárul ajtó, tárul szív
Zendül a szoba:
Tündökölve ott virít
A karácsonyfa!

Mennyi gyertya, mennyi dísz,
Mennyi csillogás!
Szívrepesre vártuk is,
Attól oly csodás!



Mentovics Éva: A hóemberek karácsonya

Valamikor nagyon régen, amikor még nem voltak autók, buszok, villamosok, és egyéb korunk béli közlekedési eszközök - az emberek lóháton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban történt, amit most elmesélek nektek:
   December volt. Sötét, terebélyes fellegek úsztak az égen. A szállongó, csillogó pelyhek pedig vastag hótakarót borítottak a tájra. Napok óta, szinte megállás nélkül havazott. A gyerekek ugyan örültek ennek a hófehér „égi áldásnak”, a felnőtteknek viszont igen sok kellemetlenséget okozott.
   Sokkal nehezebb volt a közlekedés, és ilyen hideg időben rengeteg fát el kellet tüzelniük, hogy egy kicsit megmelegedhessenek.
   A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A hidegtől kipirosodott az orcájuk, kesztyűjük átázott, de ez cseppet sem érdekelte őket. 
   Szinte naphosszat a hóban viháncoltak. Csúszkáltak, szánkóztak, hóembert építettek, és önfeledten hógolyóztak. Olyan ház szinte nem is akadt, ahol ne állt volna az udvarban legalább egy hóember. Így teltek a téli napok. 
   Egy napon aztán favágók járták be a környékbeli fenyves erdőket, és sorra vagdosták ki a kisebb-nagyobb fenyőfákat. Lovaskocsikra tették, és elszállították őket. Az erdei tündérek nem győztek rajta csodálkozni.
   - Vajon hova viszik ezeket a szép, sudár fenyőfákat? - kérdezgették egymástól. Ám választ egyikük sem tudott rá adni. 
   Lille, az egyik csintalan kis tündérke el is határozta, hogy utánajár ennek a rejtélyes dolognak. Egyik nap nagy titokban beosont a közeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell keresnie a megoldást.
   Sötét volt. A kanyargós kis utcákban a gázlámpások fényétől megnyúltak a fák, bokrok, kerítések árnyai. Senki sem járt kint, csak az északi szél száguldozott fel - alá, kisebb - nagyobb hóbuckákba fújva a frissen hullott havat. A kis tündérlány álmélkodva figyelte, amint a hópelyhek vidám táncot lejtenek a lámpások fényében. Ezt megunva pedig kíváncsian kandikált be a házak ablakain. 
   Szeme-szája tátva maradt attól, amit ott látott. A szobákban ünneplő ruhába öltözött gyerekek, és felnőttek álltak körül egy fenyőfát, amire rá sem lehetett ismerni…
A sudár fenyő teli volt aggatva mindenféle csillogó-villogó dísszel. 
   A csúcsán egy aranyszínű csillag ragyogott, az ágai végén pedig számtalan gyertya lángja járta tüzes táncát. Mindenki áhítattal állta körbe, miközben szebbnél szebb dalokat énekeltek.     Az arcuk pedig láthatóan sugárzott a boldogságtól. Lille következő pillantása udvarokon búslakodó hóemberekre esett. Nagyon szomorúnak tűnt mindegyik.

   - Miért lógatjátok ennyire az orrotokat? – tudakolta tőlük a kis tündérlány.
   - Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek bennünket a gyerekek. Egész nap itt ugráltak, nevetgéltek, játszadoztak körülöttünk. Olyan jó volt nézni őket… Ma pedig ránk sem hederítettek. Azt mondták, hogy ma karácsony van, és valamilyen karácsonyfát, és ajándékokat emlegettek. Mindegyikük nagyon izgatott volt, és egész nap bent kuksoltak a házakban. Mi pedig itt ácsorgunk, és szörnyen unatkozunk. 
   - Szegénykéim! – szólt sajnálkozva a kis tündérlány. - Majd kitalálok valamit! Hamarosan visszajövök hozzátok. - azzal felreppent, és elszállt az erdő felé.
   A hóembereknek nem is kellett sokáig várakozni. Rövid idő múlva apró szárnyak suhogására lettek figyelmesek. Egy-egy kis tündér reppent mindegyik hóember fölé, majd valamilyen csillogó port szórtak rájuk…
   Ők pedig mintegy varázsütésre a levegőbe emelkedtek. 
   Először csak a föld felett egy arasznyival lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Végül pedig a házak fölé libbenve szállni kezdtek a falu szélén elterülő fenyves erdő felé. Már a magasból felfedezték, hogy az erdő közepén, egy kis tisztáson csodálatos fények csillognak. 
   Valamilyen csalogató, varázslatos muzsika hangja szállt feléjük.
   - Megérkeztünk! – szólt Lille, majd varázspálcájával a hóemberek felé suhintott. Erre ők lassan, óvatosan leereszkedtek a hóba.
   A tisztás közepén egy hatalmas fenyőfa állt. Minden ágán szikrázóan csillogó, tarka díszek pompáztak, és a csúcsán egy aranyszínű csillag fénylett. Az aláhulló hópelyhek pedig úgy tündököltek a Telihold fényében, mint megannyi aprócska gyémánt. 
   Kicsit távolabb egy hatalmas asztal állt, rajta finomabbnál finomabb ínycsiklandozó nyalánkságokkal.
   Volt ott minden, amit egy hóember megkívánhat: jégsütemény, hó-torta, jégkrém, fagylalt, jeges tea, jeges kávé…
   - Boldog karácsonyt kedves hóemberek! – mondták a tündérek kedves, csengő hangon. A hóemberek a meghatottságtól szinte szóhoz sem jutottak. A tündérekkel együtt körbeállták a karácsonyfát, miközben szüntelenül szólt valahonnan az a varázslatos zene.
   Később még táncra is perdültek. Pihenésképpen pedig végigkóstolták az összes finomságot. Egészen hajnalig tartott a vigalom. 
   Pirkadatkor pedig úgy, ahogyan jöttek, visszaszálltak a házak udvaraiba…
   A tündérek azóta is egy közeli erdőben minden karácsonykor megrendezik a hóemberek karácsonyát.
   Ha ébren vagy karácsony éjszakáján, és nem látod az udvarban a kedves hóemberedet, ne aggódj! Ő is elment karácsonyozni.
Hajnalra biztosan visszajön.


2014. december 19., péntek

Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
   - Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
   - Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
   - Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
   - Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
   - Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
   - Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
   - Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
   - Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
   - A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
   - A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."
   - A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
   - Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
   - Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
   - De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
   - Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
   És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került.
   - Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.


2014. december 18., csütörtök

Lukáts József: Karácsony a faodúban

   Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba, és onnan szerezték meg az ennivalójukat.
   Öregmókus már jókor reggel felkelt, apró kezével sokáig kaparta a havat, amíg ajtót tudott vágni az odú behavazott falán. Kíváncsian dugta ki fejét a nyíláson.
   - Mit látsz? Mit látsz? – kiáltotta egyszerre Mótuli és Mókula.
   - Gyerekeket látok – felelte Öregmókus –, akik nagy fenyőfákat cipelnek a falu felé. Vidám gyerekeket báránybőr sapkában, kisbaltával a kezükben, és énekelnek.
   A két kis mókus izgatottan tolakodott az odú bejáratához.
   - És mit csinálnak a fenyőfával? – kérdezte Mótuli
   - Beviszik a lakásuk közepére, és feldíszítik – felelte Öregmókus.
   - És mivel díszítik fel a fenyőfát? – kérdezte Mókula.
   - Olyannal, amit szeretnek! Fényes és díszes dolgokkal, meg édes ennivalókkal.
   - És miért csinálják ezt az embergyerekek? – kérdezte tovább kíváncsian Mótuli.
   - Mert karácsony van, és ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást, de legfőképpen a gyerekeket! – válaszolta Öregmókus, de tudta, ez a válasz aligha lesz elég a két fényes szemű, hegyes fülű apróságnak.
   - És az nem lehet, hogy… hogy egyszer mi is ilyen karácsonyt… tartsunk? – kérdezte szepegve Mókula.
   Öregmókus megsimogatta két kis csemetéje fejét, és szó nélkül kiosont az odúból. A méteres hóban el-elsüllyedt. Inkább faágról faágra ugrált. Le-föl járt a szeme, de semmit nem talált. Még ennivalót is alig, ajándékot meg, hajaj… azt aztán végképp nem. Egy varjú éhesen károgott a feje felett.
   Már esteledett, mire Öregmókus beérkezett a faluba. Óvatosan ugrált egyre közelebb a házakhoz, és végül megtelepedett egy faágon, amelyik egy kivilágított ablak előtt hajladozott.
   A szobában csodálatos dolgot látott. Középen hatalmas fenyőfa állt, rajta fényes díszek csillogtak, színes szalagok lengedeztek és apró, tarka dobozok díszlettek. A fa körül ott álltak az emberek, akik a házban laktak: a felnőttek csendesen, a gyerekek nevetve és ugrándozva. Az ablaknál egy hosszú asztalon pedig mindenféle finomság tornyosodott: kerekre formált torta, fonott kalács, aprósütemény, pirosló alma, édes narancs. És ami legjobban megdobogtatta Öregmókus szívét: egy díszes tálban bontott dióbél volt, meg mandula, meg mogyoró, meg mazsola.
   - Nézzétek, egy mókus! – kiáltotta a szobában egy kisfiú.
   - Egészen az ablakhoz nyomja a kicsi orrát! – tapsolt a tenyerével egy kislány.
   - Tetszik neki a karácsonyfánk, meg a díszek a fán, meg a gyertyák fénye, meg az ajándékaink! – kiabálták egyszerre.
   - Azt gondolom, leginkább a dió meg a mogyoró tetszik neki, itt a tányéron! – szólt a gyerekek édesanyja, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta az ablakot, öregmókusra áradt a szoba jó illatú melege.
   - Lépjetek hátrább, nehogy megijedje! – szólt a mama.
   - Te pedig gyere beljebb, kis mókus! Vegyél a tálról, amit csak szeretsz!
   Öregmókus szíve a torkában dobogott, de bátran a tál szélére ugrott. Átölelt egy diógerezdet, beleharapott, aztán visszaugrott vele az ablakpárkányra.
   - Biztosan elviszi a kismókusoknak! – suttogta halkan a kislány. Öregmókus még visszament egy szem mazsoláért, amelyet a foga közé kapott, majd magához ölelte a diót, és kiugrott a nyitott ablakon. A gyerekek örömmel integettek utána, és „a mi karácsonyi mókuskánknak” nevezték.
   Öregmókus ugrált az illatozó, édes zsákmánnyal, ahogy csak bírt. Néha letette a diót, előrevitte a mazsolát, és a diót utána vonszolta. Már az odú bejáratánál járt, amikor eszébe jutott valami. „Az ám, szép az ajándék, de honnan szerezzek karácsonyfát? Meg hát, hol van olyan kicsi karácsonyfa, amelyik befér egy mókus házába?”
   Már szinte leszomorodott, aztán gondolt egyet, és visszaszaladt a fenyőfa csúcsára.
   Pár perccel később már ismét ott járt az odú szájánál, és a két visítozó mókusgyerekkel együtt húzott be az odúba egy jól megtermett fenyőtobozt. A tobozt a mókusház legmagasabb helyére vitték, és a talpára állították.
   - Hiszen ez egy toboz! – kiáltották a gyerekek.
   - A toboz a mókusok karácsonyfája! - -szólt Öregmókus. – Ha a toboz megnő, fenyőfa lesz belőle, az pedig az emberek karácsonyfája. Nézd meg az alakját, ugye, hogy már magában rejti a fenyőt?
   Azzal előgördítette az illatozó finom dióbelet és az édes mazsolaszemet. Mókusmama igazságosan széjjelosztotta közöttük, és ő maga odaült Öregmókus mellé, a toboz tövébe.
   A mókusgyerekek az utolsó morzsáig megették a diót is, a mazsolát is. Még játszottak egy kicsit, aztán csendben elaludtak. Mókusmama mosolyogva mondta Öregmókusnak:
   - Mióta mókus vagyok, ilyen szép karácsonyra nem emlékszem!