2015. április 21., kedd

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe: 
"Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán: 
"Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba -
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
"Uraságod mit akar?"
"Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" -
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára: 
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér -
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!

Segítettek a baján
végre móddal-okkal: 
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér -
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!


M. Simon Katalin: Madarat hangjáról...

Kelep-kelep,
sarjad a fű már!
Gólyamadár kelepelve
a fészkére száll.

Csivit-csivit,
virít a tavasz!
Ha csicsergő fecskepáros
nálunk fészket rak!

Pity-patty! –
szól a pitypalatty.
Búza szála, dús kalásza
hűs oltalmat ad!

Csitt-csatt! –
ő a csalogány.
Kert mélyében csitteg-csattog
a cseresznyefán.

Fiú-fiú! –
rikkant a rigó.
Ha szél játszik a lombokkal,
fütyörészni jó!

Kakukk-kakukk,
egyedül vagyok!
Fenyőágon várva párom,
én kakukkolok.


2015. április 13., hétfő

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
    – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
    Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
    Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre.
    A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
    De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
    – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
    – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
    – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
    A szilva meg se mukkant.
    – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
    – Egy rigó, egy rigó.
    – Bár egy rigófiú.
    De nem volt.
    S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
    – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
    – A töprengés csöndje.
    – Miféle töprengésé?
    – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
    – S aki kitalálja?
    – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
    Ültek, és várták az eredményt.
    Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
    Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
    Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
    – Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
    – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra.
    – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet.
    Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára.
    S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.


Csukás István: Harkály

Erdőn fa van, temérdek,
és minden fán van kéreg,
kéregben sok a féreg,
egymástól nem is férnek.

Jön a harkály, kipi kopp,
kirántja a kukacot,
hosszú csőrrel kopácsol,
bogarat űz, nem ácsol.



Fésűs Éva: Áprilisi tréfa

Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.
Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.
Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!


2015. április 6., hétfő

Gyulai Pál: A szél és a nap

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap: 
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.


Benedek Elek: A királykisasszony cipője

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
   Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.
   Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer - hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom - az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony, ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.
   Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipőt csináltatott.
   Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az õ cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.
   Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.
   Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.
   Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:
   - Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!
   - No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap - mondta a szobaleány is.
   Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:
   - Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!
   Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát  nem akarta megmásítani, s azt mondta:
   - Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
   - Jól van - mondá a koldusruhába öltözött herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!
   Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.
   Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:
   - Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!
   Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.
Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.
   Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál!
   Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát - Uram Jézus, ne hagyj el! - megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.
   No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.
Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:
   - No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.
   Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.
   Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

   Holnap legyenek a ti vendégeitek!


M. Simon Katalin: Méhecske

Gyöngyharmatban megfürödtem,
Kelő napban sütkéreztem,
Szellő kapott szárnyára,
Letett virág szirmára.

A virágport gyűjtögettem,
Nektárral édesítettem,
Hogyha elkészül a mézem,
Jut majd neked is a télen!




2015. március 28., szombat

Szalai Borbála: Csigabiga

Kiszemelt a
csigabiga
egy szép sudár
jegenyét,
s elindult, hogy
mihamarabb
elérje a
tetejét.

Úgy gondolta:
ha felmászik
a jegenye-
fára -
egyszeriben
toronyház lesz
pici csiga-
háza.


Törő István: Szép a tavasz

Szép a tavasz, a tavasz,
szárnyalnak a madarak,
nyargal a szél, tovafut,
megfésüli a falut,

szép a Nap, szép a Nap,
aranytollú, tarajas,
ha kiül a fényes égre,
egész világ örömére.