2015. augusztus 2., vasárnap

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

   Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
   - Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
   A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.

   Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
   Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
   - Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
   A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
   - Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
   Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
   Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
   - Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
   - Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
   - Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
   Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
   A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
   - Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
   S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
   - Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
   Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
   - Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
   - Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
   Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
   Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.

   Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
   - Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
   A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára.    Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
   Itt a vége, fuss el véle.


Bencz Mihály: Nyári harmat

Árnyas erdő rejtekén,
fodormenta levelén,
hajnalfényben mi ragyog,
pici csillagdarabok?

Nem csillag az harmat
szomjas madaraknak.
A nap is, ha felkel,
abból iszik reggel.




Tordai Jolán: Anya betakar

Hallod a csöndet?
Elpihent a szél.
Esteli égen
a Hold útra kél.

Alszik az utca,
fű, fa, lombos ág.
Lepke, madárka
már aludni szállt.

Csak egy magányos
fülemüle zeng,
csillagos fényben
esti dalba kezd.

Miért szól az ének?
Altatni akar.
Aludj el szépen,
anya betakar.


2015. július 8., szerda

Osvát Erzsébet: Nyári felhők, csillagok

Felhők úsznak, a kék égen 
felhők úsznak hófehéren, 
mint könnyű kis csónakok,
égi kéken suhanók.

Alkonyatkor észrevétlen tovatűnnek, 
és az égen változik a színpad képe: 
milliárdnyi csillag lép be.
Csillog, villog mindahány 
égi színpad magasán.


(Kép: Eva Czapla)


Fésűs Éva: Az engedetlen napraforgó

   Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
   - Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
   Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
   Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
   - Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
   - Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
   - Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
   - Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
   - Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
   - Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
   - Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
   - Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
   - Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- No, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
   Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
   - Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
   - Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
   Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
   - Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
   - Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
   - Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
   - Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
   Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapaél,  a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
   - Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
   - Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
   - Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
   Csakugyan úgy volt.  Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. Dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol.     Régen felszárította a nyári nap.
   - Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
   - Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
   A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
   - Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
   - A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
   A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
   - Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
   A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
   Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
   A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak.




Thúróczy Mária: A kertünkben

Ezer virág a kertünkben,
csupa piros, csupa kék,
Nem tudom, hogy 
melyik tetszik,
mert mindegyik csudaszép.

Ezer bokor a kertünkben,
egres, málna, mogyoró,
Nem tudom, hogy 
mit szeressek,
mert mindegyik csudajó.

Ezer madár a kertünkben,
szárnyukon a fény remeg,
Aranypettyes, ezüstpettyes
libbenő kis ékszerek.

Megpihenhetsz a kertünkben,
pad is van a fák alatt,
Nincs messze;
a patak partján,
Mese utca 7 alatt.


(Kép: Eva Czapla)



2015. június 16., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Ki ette meg a málnát?

Nagymosást tart medve néni
két kisfia kérve kéri:
„Míg te mosol, licsi-locs,
málnát szed két kicsi bocs”.

Málnát szednek, ha találnak,
kis húguknak, Márikának.
Szép az erdő mindenütt:
szőke nyírfa, sima bükk.

„Itt a bokor, itt a málna,
jaj be édes, tömd a szádba!
Szúr a tüske? Annyi baj!
Bozontos a medve-haj”.

Tele kosár, tele bendő,
két kis bocsnak elegendő.
Elnyúlnak a fa alatt.
„Hé! Lopják a kosarat!”

Felriadnak most a zajra,
néznek erre, néznek arra…
„Jaj! Hová lett a kosár?”
Pamat-fülük égnek áll.

El nem rejti azt a fenyves,
akinek a keze enyves!
A két mackó szétszalad,
Fölverik a bokrokat.

„Nézzünk körül ott, a nyúlnál!”
„Répán élek – mondja Nyúl Pál 
meg káposztalevelen,
Olykor meg is reszelem”.

Róka-asszony mondja: „Mackók!
Málnát nálam mért kutattok?
Mért csináltok galibát?
Többre tartom a libát!”

Sün Sámuel a fa tövében
siklót vacsorázik éppen.
„Nincs ennél jobb eledel!” –
mondja bölcsen Sámuel.

„Mókus! Mókus! Hol a málna?
Nem te vitted föl az ágra?”
„Málna?! Dió, mogyoró,
meg fenyőmag, az a jó!”

Mókus Miklós kedves fickó,
boldog ám a két kis mackó,
mert a fáról leszalad,
s kölcsön ad egy kosarat.

„Nézd csak, nézd csak, ki fut erre?
Senki más, mint Tolvaj Ferke!”
Itt a baj most, itt a jaj!
Egy fatörzsön elhasal,

„Hát szaladjunk most utána?
Nem, ide süss, itt a málna!
Ó, be édes, zamatos,
megszedjük, míg mama mos”.

Tele kosár, tele bendő,
három bocsnak elegendő,
Nincsen otthon már hiba,
málnát eszik Márika.

Itt az este, ágyuk vetve,
alszik három buksi medve.
Medve néni fonogat
így őrzi a bocsokat.



Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búza sárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!


Máté Imre: Gyöngyök

Fűszálakra
Fényes kedvvel
Harmatgyöngyöt
Fűz a reggel.
Ha hozzáér
Kicsi kezed
A sok gyöngyszem
Földre pereg.


2015. június 1., hétfő

Benedek Elek: Az aranypálca

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.
   Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.
   Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.
   Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:
   - Hát te hogy kerülsz ide?
   Elmondja a királyfi úgy, amint történt.
   - Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
   Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!
   Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:
   - Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.
   - Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.
   S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt.
   Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.
   Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:
   - Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’ istennek.
   Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges, szép tündér. Mondja a királyfinak:
   - Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!” — a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
   Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.
   Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.
   - No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: „Vissza!” Szépen a pálcába visszamasíroznak.
   De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
   Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának:
   - Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat.
   - De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre.     Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze őcsudájára jártak.
   Hej, istenem, örült az öreg király!
   - Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!
   Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
   - Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.
   - Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!
   S csak kiáltott a katonáknak:
   - Vissza! - s nagy trombita-, s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
   No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.