2016. január 17., vasárnap

Weöres Sándor: Nagy a hó

Nagy a hó
igazán,
fut a sí
meg a szán,
hejhó!
Lecsúszik a Mari meg a Ferkó.


M. Simon Katalin: Pille, pille, szállj alá!

Pillék szállnak keringve,
Betakarnak fehérbe.
Csiklandozzák orromat,
Tüsszentek is nagyokat.

Pille, pille, szállj alá,
Lenn a búza sarja vár!
Melengessed dunnával,
Patyolat hóbundával,
Melengessed reggelig,
Barkát bontó tavaszig!



Fésűs Éva: Nagyanyó

Nagyanyó, nagyanyó
házad előtt nagy a hó!
Ki dobálja el hamar?
Még valaki elhasal!

Ki  ne menj, nagyanyó,
neked az már nem való!
Nézd, a síkos úton át
futnak már az unokák.

Nagyanyó, nagyanyó,
sok unoka ugye jó?
Kis kezükben nagy lapát,
megsegítik nagymamát!



2015. december 20., vasárnap

G. Joó Katalin: A kis Hótündér

   Egyszer volt, hol nem volt, messze valahol Jégországban élt egyszer egy Hókirálynő és sok-sok apró hótündér. A Jégpalotában, ahol éltek, főleg télen nagy volt a sürgés-forgás. Ilyenkor bizony nagyon sok dolguk volt a kis hótündéreknek!
   Az ő feladatuk volt, hogy beborítsák a földet hóval, és szebbnél-szebb hópehelymintákat találjanak ki. A jégteremben ültek, rajzolgattak, tervezgettek, vagy épp hintették a földre a havat. Csak egy Hótündérke nézegetett szomorúan az ablakban. Arról álmodozott, hogy csak egyszer, csak egyetlenegyszer, lemehessen a földre az emberek közé! Hiába kérlelte a Hókirálynőt, ő bizony hajthatatlan volt.
   – Kedves Királynő, annyi szépet látok a földön ilyenkor karácsony környékén, engedj le az emberek közé, hadd sétálhassak közöttük! Mindenki olyan boldog, mindenki olyan vidám... Olyan jó lehet a földön élni! Itt csak unatkozom! Csak rajzolgatok, csak havat szórok...  már annyira szeretnék valami mást csinálni!
   Addig-addig könyörgött, míg a Hókirálynő megunta, és így szólt:
   – Na, jól van, menj az emberek közé! De majd meglátod, ott se mindenki boldog, ott se mindenki vidám. Az ottani élet csillogó, de előfordul, hogy e csillogásból nem jut mindenkinek. Járj nyitott szemmel, szívvel! Légy jó, higgy az érzéseidben, hallgass mindig a szívedre! Kapsz három napot. Ennyi idő elég lesz az ismerkedésre, nézelődésre. Azonban három nap múlva vissza kell térned, mert különben soha többé nem jöhetsz vissza hozzánk, a földön kell maradnod és játékbabává változol. Mondd ezt a varázsigét háromszor:

Hópihe, hópihe,
szállj ide, szállj ide.
Legyek ott, legyek ott,
ahol lenni akarok!

   – Amikor vissza akarsz jönni, akkor is ezt a varázsigét kell elismételned. Ne feledd! Három nap...  babává változol...
   De ezt már a kis Hótündér nem is hallotta. Már hadarta is a varázsigét. Amikor megérkezett a földre, nagyon örült. Sétálgatott, nézelődött, csodálkozott, hogy mindenki nagy csomagokat cipel, hatalmas fenyőket visznek a lakásokba. Az első és a második nap nagyon gyorsan eltelt azzal, hogy bámészkodott, ismerkedett az emberek lakta világgal.
   Harmadik nap gondolta: mielőtt visszamegy, játszik egy kicsit a gyerekekkel. Ők mennyivel jobb játékot játszanak, mint ők a palotában!
   A gyerekek kíváncsian nézték gyönyörű hófehér kabátját, sapkáját, csizmáját. Az egyik gyerek elkiáltotta magát:
   – Úgy nézel ki, mint egy habcsók! Így akarsz játszani? Ilyen ruhában?
   A többi gyerek is rákezdte:
   – Habcsók, habcsók...
   A kis Hótündér szomorúan tovább ment. Ők nem szokták a palotában bántani, csúfolni egymást. Ahogy sétálgatott, megpillantott két kisgyermeket, akik a játékbolt kirakata előtt nézelődtek. Az egyik szomorúan így szólt:
   – De jó lenne egy ilyen babát kapni! Látod, milyen gyönyörű ruhája van! Hófehér a kabátja, sapkácskája, csizmája...  Olyan, mint egy tündér!
   S ott sóhajtoztak, álmodoztak a kirakat előtt.
   „Úgy látszik, nem mindenki kap olyan nagy becsomagolt dobozokat” – gondolta a kis Hótündér.
   – Milyen jó azoknak, akik kapnak ajándékot karácsonykor! – sóhajtotta a másik gyermek.
   A Hótündér elszomorodott. Szóval mégis csak igaza volt a Hókirálynőnek, hogy a földön nem mindenki boldog, nem jut mindenkinek a csillogásból. Vannak olyanok, akik nem kapnak karácsonyi ajándékot. Ment a két gyermek után, hazáig követte őket. Egy kis házba mentek be, s náluk nem hatalmas fenyő volt feldíszítve, mint a többi házban, hanem három fenyőágacska volt egy vázában, s azon néhány papírdísz.
   A gyerekek gyertyát gyújtottak, s szüleikkel karácsonyi dalokat énekeltek. Ekkor a kis Hótündér a szívében valami különöset érzett...
   Látta, hogy így is boldogok az itt élők. A kis Hótündér már tudta, hogy fog örömet szerezni ezeknek a gyerekeknek. Azzal is tisztában volt, hogy ha nem megy vissza, amikor lejár a három nap, akkor örökre a földön marad, s egy hófehér ruhás, sapkás, csizmás játékbabává változik. Pont olyanná, amilyenről a két gyermek álmodozott. Már csak néhány perce volt, de nem mondta el a varázsigét. Becsöngetett a házba.
   A gyerekek kiszaladtak megnézni, hogy vajon ki csöngethet ilyenkor. Csodálkozva látták, hogy az ajtóban egy gyönyörű hófehér bundás, sapkás, csizmás baba állt. Pont olyan, amilyet szerettek volna...



Csanádi Imre: Karácsony

A karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép.
Nem is sárba, ebadta,
ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő,
búcsúzik a madártól,
őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
a karácsony fájának,
Derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő csendüljön,
ahány gyerek örüljön,
Ahány gyertya, mind égjen 
karácsonyi szépségben.



2015. december 11., péntek

Benedek Elek: Hópehely

Hópehely a magas égből hulldogál,
Felhő mögül egy kis angyal kukucskál.
Fehér szárnyát meglebbenti s lenevet,
Azt vizsgálja: jók itt lenn a gyermekek?


M. Simon Katalin Itt van karácsony!

Alma pincében,
Dió padláson,
Jó bor hordóban,
Itt a Karácsony!

Csengő csilingel,
Szán fut a havon,
Csillag világít,
Szép a Karácsony!

Nagyapó mesél
Betlehem fiáról,
Zeng hálaének,
Szent a Karácsony.



2015. október 4., vasárnap

Tarbay Ede: Ősz- anyó

Kontyos-kendős Ősz- anyó
söpröget a kertben,
vörös-arany falevél 
ripeg-ropog, zörren.

Reggel-este ruhát mos,
csupa gőz az erdő,
mosókonyha a világ,
a völgy mosóteknő.



(Kép: Eva Czapla)


M. Simon Katalin: Ősz

Őszi szellő
Hancúrozik
A mezők fölött,
Pók a szálát
Fonogatja
Az ágak között.

Alma pottyan,
Szilva pattan,
Kopog a dió,
Szőlő érik,
Leve csordul,
Szüretelni jó!




2015. augusztus 2., vasárnap

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

   Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
   - Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
   A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.

   Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
   Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
   - Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
   A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
   - Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
   Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
   Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
   - Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
   - Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
   - Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
   Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
   A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
   - Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
   S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
   - Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
   Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
   - Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
   - Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
   Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
   Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.

   Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
   - Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
   A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára.    Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
   Itt a vége, fuss el véle.