2015. január 21., szerda

G. Joó Katalin: A néma hercegnő

Hol volt, hol nem, ott, ahol az Óperencia folyócska folydogál és beleérkezik az Óperenciás tengerbe, egy szép kastélyban élt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy lánya, Füzike. A hercegnő olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Jöttek is a kérők szép számmal, de a hercegnő éles nyelve elűzte őket. Mindenkire volt egy gúnyos megjegyzése. Egy nap megérkezett a Fekete herceg.
   – Ni, ennek meg akkora orra van, mint Mátyás királynak! – mondta Füzike.
    A herceg apja varázsló volt, így ő is sok varázsos fortélyt eltanult tőle. Így szólt:
   – Kigúnyoltál, ezért meglakolsz! Mától ne tudj megszólalni!
   Azzal elviharzott. Füzike kacagott egyet, épp szólni akart, de több hang nem jött ki a torkán. Hiába jöttek orvosok, nem tudták meggyógyítani. A városban élt egy százesztendős anyóka. Nosza, befogatott a király a hintóba, s oda hajtatott. Az a hír járta, hogy ő mindenre tud megoldást. Miután a király elmesélte lánya történetét, a néne így szólt:
   – Felséges királyom! Messze az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, van egy ország, aminek Csodaország a neve. Még az én dédanyám mesélt róla. Itt szinte minden bajra van orvosság. Meg kell keresni a Csodapatakot, inni kell három kortyot a vizéből. Utána a Csodagyümölcsöt termő fáról egy gyümölcsöt meg kell enni. Ezután a Szépen szóló madárkát kell háromszor megsimogatni. Ez a gyógyír a lányod bajára. Ezek csak akkor hatnak, ha a lányod megy oda. Mit sem ér, ha ezeket idehozatod. Adok három pár cipőt, ezt vigye magával, mert szüksége lesz rá.
   A király szomorúan ment vissza a palotába és töviről-hegyire mindent elmesélt a lányának.     Felnyergeltek neki egy szép paripát, tettek neki enni-innivalót, bepakolták a három pár cipőt is, amit az anyóka adott. Volt nagy sírás, amikor a király útjára engedte leányát. Ment, mendegélt, egyszer csak megpihent egy fa árnyékában. Elővette elemózsiáját, ekkor egy madárka repült a fára.       Keservesen csipogott. Rászállt a lány vállára, esdeklő szemmel nézett rá. Gondolta Füzike, biztos éhes, hát adott neki enni, markából pedig megitatta. A madárka hálásan nézett rá. Innentől kezdve felette repült vagy a vállán utazott.
   Eltelt hét nap, hét éjszaka, végre megérkeztek az Üveghegy lábához. Ott a királykisasszony leszállt a lováról. Felvette a cipőt, amit az anyókától kapott, s elindult megmászni a hegyet. Véres lett a keze, mire felért. Véres lett a lába, mire leereszkedett a másik oldalon. Elvásott az első pár cipő, azt elhajította. A zsákjából elővette a második pár cipőt, s miután ettek-ittak, a madárkával tovább mentek a tenger felé. Mikor odaért, gondolkozott Füzike, hogy is kelhetne át az Óperenciás tengeren.    Ekkor a madárka hangosan csipogni kezdett, s elvezette a lányt egy kis kunyhóhoz. Ott élt a révész, aki jó szívvel átvitte a néma lányt a tenger másik partjára. S megérkezett végre Csodaországba. Itt minden üde zöld volt. Ment, mendegélt a lány, a madárka vidám követte. Hamarosan találkoztak egy vénséges vén öregemberrel. A szakálla a földig ért, ő igazította útba a lányt, hogy merre menjen tovább, hol találja a Csodapatakot és a Csodafát. A Csodapatakból kortyolt három kortyot, s érezte, hogy milyen jó a torkának, s suttogva megszólalt:
   – Kedves madárkám, köszönöm, hogy idáig elkísértél!
   A madárka vidáman három kört tett a feje fölött. Pihentek egy cseppet, s indultak is tovább. A Csodafa egy kőhajításnyira volt. Füzike leszakajtott egy gyümölcsöt, s jóízűen megette. A madárkának is adott egy falatot.
   Érezte, hogy most már nem csak suttogva, hanem halkan is tud szólni.
   – Madárkám, olyan jó, hogy itt vagy!
   Ekkor egy gyönyörű madár szállt a fára. Trillázni kezdett. Rászállt Füzike kezére, aki háromszor megsimogatta.
   – Köszönöm madárka, hogy megsimogathattalak!
   S kacagni kezdett, úgy örült, hogy visszajött a hangja. Az őt kísérő madárkát is megsimogatta.
   – Még van egy pár cipőm, az talán kitart, míg átérünk az Üveghegyen, ott majd a lovammal megyünk tovább. Ugye, velem jössz?!
   A madár így szólt:
   – Nem lesz szükség a cipődre!
   Azzal megrázta magát, s hát uramfia, a Fekete herceg állt előtte.
   – Gonosz voltál velem, de mióta megláttalak, nem tudtalak elfelejteni. Azért kísértelek, nehogy bajod essék. Ha elfogadod, hazaviszlek a táltos paripámon, és elveszlek feleségül. Ezt a cipőt pedig tedd el emlékbe, hogy mindig eszedbe jusson, hogy nem szabad másokat kigúnyolni, kinevetni. Soha ne ítélj elhamarkodottan, s ne bántsd azt, aki más, mint te!
   Füzike elpirult, lehajtotta a fejét. Már szégyellte, hogy csúnyán elbánt a kérőivel.
   – Örülök, hogy megbocsájtottál, s nem haragszol már rám. Tanultam a leckéből, ásó, kapa, nagyharang válasszon el tőled.
   Felpattantak a paripára, s két szempillantás alatt ott voltak az apja palotájában. A király nagyon megörült a lányának, de még jobban annak, amikor elmesélte, hogy többet nem gúnyolódik senkivel.    Nagy lakodalmat csaptak. A cipőt bekereteztették, s a palota tróntermébe rakták, hogy mindig szem előtt legyen. Igaz volt, mese volt...



M. Simon Katalin Jó napot kívánok!

Jó reggelt a Holdnak
És a csillagoknak,
Jó reggelt, jó reggelt
A fényesedő Napnak!

Jó legyen reggele
Erdőnek, mezőnek,
A fakadó rügynek,
Minden élőlénynek!

A jó reggel mindig
Jó nappá váljon,
Mindenki egymásnak
Jó napot kívánjon!

Ki együtt a Nappal
Dolgát jól végezte,
Méltó jutalmául
Legyen jó estéje!

Jó estét a Holdnak
És a csillagoknak,
Jó estét, jó estét,
A lenyugvó Napnak!



Kopiás Sándor: A kisegér

- Cini-cini kisegér,
Min töröd a fejecskéd?

- Megbújhatnék egy kamrában
Dínom-dánom világban
Sajtból lenne palotám
Vajból puha ágyacskám
Cica farka ringatna
Dorombolva altatna.



2015. január 20., kedd

Benedek Elek: A csudaállatok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, a szakálla kender. No, én sok országot-világot bejártam, de ilyen embert még nem láttam, de még hírből sem hallottam. Nem a szakálla miatt mondom ezt, hanem azért, hogy ez az ember soha igazat nem mondott, s ha szóra nyitotta a száját, csak úgy dőlt belőle a hazugság. S haj, mekkorákat hazudott!
   Hát erről az emberről mesélek én nektek. Egyszer ez a világhazugja ember elment a vásárra, ottan találkozott egy atyafiával, bezzeg hogy örvendeztek egymásnak, s töviről-hegyire elkérdezték egymástól: mi újság otthon? Hogy s mint megy a soruk?
   Hiszen csak ez kellett a hazug embernek, hogy beszédnek eredhetett.
   - Hej, nekem, hála legyen az istennek, ugyancsak jól megy a sorom. Annyi a pénzem, hogy majd felvet. Ökrömnek, lovamnak, birkámnak számát sem tudom. Hanem ez mind semmi. Van nekem egy olyan csuda nagy ökröm, hogy nagyobb egy elefántnál. Aztán van egy kakasom, aki pótolja az órát: minden áldott órában éppen akkor kukorékol, mikor a toronyban üt az óra. Hm. Ez még semmi. Van egy olyan kutyám, hogy úgy ír s olvas, mint a vízfolyás.
   - Ejnye, ejnye - álmélkodott az atyafi -, ezek igazán csudaállatok. No, majd egyszer ellátoga-tok kigyelmedhez, hadd lássam a gazdaságát s különösen azokat a csudaállatokat.
   Azzal istennek ajánlották egymást, ez is, az is ment az útjára. Hanem a hazug ember, amint hazafelé ballagott, megbánta ám szertelen dicsekedését. „Ejnye, ejnye - mondotta magában -, mégsem kellett volna ilyen nagyokat füllenteni. Mit mondok majd, ha csakugyan meglátogat az én atyámfia?”
   Ahogy hazament, nem tudta elhallgatni a felesége előtt, hogy micsoda nagy bolondságot csinált. Mi lesz most, ha eljön az atyafi?
   De amilyen nagy hazug volt az ember, éppen olyan furfangos volt a felesége. Azt mondta az urának:
   - Bizony ha füllentett, akkor csak menjen el kend hazulról, s vissza se jöjjön, míg hírt nem adok kendnek. Majd helyrecsavarintom én a kend dolgát, ha ide jő az atyánkfia.
   Hát el is ment a hazug ember, s bezzeg hogy két nap sem telt belé, jött az atyafi.
   - Adjon isten, húgomasszony. Itthon van-e az én kedves öcsémuram?
   - Ó, lelkem bácsi - sopánkodott a furfangos asszony -, éppen ma reggel mentek Budára, annak a csuda nagy ökörnek a hátán!
   - Ugyan ugye? Ejnye, de sajnálom. Pedig éppen azt a csuda nagy ökröt szerettem volna meglátni. Hát azt a csudakakast, amelyik pontosan órára kukorékol, láthatnám-e?
   - Hogyne, hogyne!
   Amint mentek az ól felé, éppen délre harangoztak, s hát, uram teremtőm, a kakas egy nagyot kukorékolt!
   - No, ez igazán csuda - álmélkodott az atyafi. Pedig csak véletlen volt a kakas kukorékolása.
   De mikor az asszony az ól ajtaját kinyitotta, a kakas akkor is kukorékolt ám egy jó nagyot.
   - Hát most mért kukorékolt? - kérdezte az atyafi.
   - Jaj, lelkem bácsi, ez a kakas olyan kakas, hogy akkor is kukorékol, ha idegen ember jő hozzánk. Jelenti, hogy vigyázzunk, hátha rossz szándékkal jött az idegen ember.
   - No, ez igazán csudakakas - áradozott az atyafi. - Hát az a csudakutya, melyik írni s olvasni tud, hol van?
   - A csudakutya? Hétszámra nincs az itthon, lelkem bácsikám. Hol ebbe, hol abba a városba jár, s írni meg olvasni tanítja a kutyákat.
   Az atyafi fejét csóválta, de most már nem szólt semmit. Elbúcsúzott, s amint ment hazafelé, folyton hümgetett, fejét csóválta.
   - Lám, lám - mondotta magában -, nagy hazug az én atyámfia, de különb hazug a felesége. Ami igaz, igaz: ügyesen kihúzta az urát a hazugságból - még nagyobb hazugsággal.




Fecske Csaba: Félrehallós bolt

- Van-e kérem naspolya?
- Az én lányom Orsolya.
- Hát színes búgócsiga?
- Nem megyek én lagziba.
- Kellene egy babaház.
- Majd ha nyáron hideg ráz.
- Akkor piros telefon.
- Két forint egy nagy pofon!



Marék Veronika: Mackó altató

Brumma, brumma
Este van,
Csillag csillog
Álmosan.
Hunyd le mackó
Szemedet
Mama dúdol 
Teneked,
Le ne rúgd a
Takarót,
Álmodj szépet
Álmodj jót!



2015. január 18., vasárnap

M. Simon Katalin Az esztendő

Január jégen fut,
Februárnak szele zúg.
Márciusban csermely csobban,
Április szeszélye lobban,
Május fényben tündököl,
Illatával elbűvöl,
Júniusban erő duzzad,
Július már kalászt ringat,
Augusztus megérett arra,
Hogy a nyár legjavát adja,
Szeptember, mint őszelő,
Bölcs termés-mérlegelő,
Október, hogy még kibírja
Édes szőlő levét issza,
November sápadt arcába
Esőt csap a szél futtába’,
December fáradt kezével  
Békét hint az alvó földre.



2015. január 17., szombat

Hajdu Mária: Tavaszi Szellő

   Micsoda széles, jó kedve lett a Szélnek, amikor megszületett a pöttöm kisfia! Örömében az utcán rohangált és minden fát, bokrot körül ölelt! Minden ablakon bekiabált, hogy:
   - Fiam született!
   Felborogatta a kukákat, ledobált egy-két cserepet a tetőről, és egy járókelő fejéről lekapta a kalapját és azt görgette a járdán. Az emberek hangosan kacagtak a Szél huncutságán.
   A kisfiát Tavaszi Szellőnek nevezték el. Ahol megjelent, kivirágzott a rét, kirügyeztek a fák és még az öreg Nap is mosolygott rá. Nagyon vidám és csendes gyerek volt, alig lehetett hallani a hangját.     Néha-néha sóhajtott egyet, de azt is csak jókedvében tette. Nagyokat szaladgált a mezőn, imádta a frissen nyílt virágok illatát.
   Vitt is haza belőle jócskán az édesanyjának.
   Ahogy telt az idő, a kis Szellő cseperedni kezdett. A tavaszt lassan felváltotta a nyár, és egyre melegebb lett.  Eleinte csak a tó vizét borzolgatta és a halakat ijesztgette a kis kamasz. Később már a parti fákat is megtépázta. Egy alkalommal olyan szenvedélyesen ölelgette meg a parton álló fűzfát, hogy az szegény kettéhasadt, és recsegve roskadt a mellette álló házra. Időnként a felhőket is úgy megkergette, hogy azok ijedten szórták le a földekre a keservesen összegyűjtött csapadékot, de jégeső formájában. Csak úgy kopogott a tetőkön és az udvarokon. Lapáttal lehetett összeszedni. A gazdák szidták is, mert a termést mind elverte.
   Erre ő továbbfújta a felhőket, mintha ezzel rendben is volna a dolog, és ahogy rámosolygott a Nap, már le is csendesedett.
   A forró nyár után lassan ballagott az ősz. A Szellő is megváltozott: felnőtt és már ő volt a Szél. Fakó, szürke, fénytelen napok, hónapok következtek. Hamar elfáradt már, nem volt kedve játszadozni. Csendes esők jöttek, időnként felkorbácsolta a vizet, de hamar lecsendesedett. A fákat lassan levetkőztette, hagyta őket mély álomba merülni.
   Egyik reggel nagyon elcsodálkozott: szürke volt minden, ködös és nehéz a levegő. Dideregve kavargatta azt a néhány hópelyhet, ami mutatóba hullott. Szépen, lassan felemelkedett a köd fölé, és elámult a szépségen, amit maga alatt látott.
   - Talán esküvőre készülnek?- Gondolta.
   Minden fa és bokor zúzmarába öltözve, gazdagon feldíszítve. Ilyen szépet még sose látott. Ahogy feljött a Nap, mint megannyi gyémánt szikrázott a fényben. Csodálatos látvány volt!
   Elmosolyodott, és azt gondolta magában, ha megszületik a kisfia, majd megmutatja neki ezt a gyönyörű látványt.
   Elfáradt és elszunyókált egy kicsit. Álmában a kisfiával, Tavaszi Szellővel játszadozott a virágokkal teli réten, és el is felejtette már a zúzmarával díszített fákat.


2015. január 15., csütörtök

Mészöly Miklós: Tréfás mese

Hiszitek, nem hiszitek – kimentem egyszer egy nagy-nagy erdőbe, amelyikben egyetlen fa se volt.
    Ennek a nagy-nagy kerek erdőnek a legkisebb sarkocskájában három szalmaszálból akkora tüzet raktam, hogy egyszeribe nappali világosság támadt.
    Igen ám, csak én aludni szerettem volna – s ki fia tud világoson aludni?
    Fogtam magam, elballagtam a kiszáradt patakhoz, a lyukas kalapomat csurig megmerítettem, és hordónyi sok vizet a tűzre hintottam.
    Na, elaludt a tűz. S akkor én is lefeküdtem.
    De ki fia tudna párna nélkül elaludni?
    Én bizony nem tudtam. Azt mondtam hát a Fakó lovamnak, hogy: „Cic! Cic! Ide gyere!” S az oda is jött menten, én meg a fejem alá raktam párnának.
    A Fakót. A nyerget meg kipányváztam.
    És horkoltam, horkoltam reggelig, pedig le se hunytam a szemem.
    Hát amint reggel felébredek: uccu, Fakó, hol a nyereg?! Talán megették az egerek? Nem találom egyiket se. Belenézek a jobb zsebembe: semmi. Belenézek a bal zsebembe: semmi.
    Végre aztán belenéztem a lyukas kalapomba – s mit látok!
    Ott aludt a Fakó nyergestül-mindenestül, még a patkója is ezüst volt. Örömömben akkorát rikkantottam, hogy még a saját hangomat se hallottam meg.
    De meghallotta egy kicsi madár – azt hiszem, mókus volt –, és ijedtében úgy elkezdett futni, hogy mindjárt feldöntötte a legelső csipkebokrot.
    Hej, ez volt ám csak mulatság!
    Úgy hullott a csipkebokorról a dió, hogy majd agyonvert a mogyoró.
    Akkor odajött egy vén banya, és rám kiabált:
    – Mit csinálsz, te istenadta Pistája? Mit ásod azt a répát, retket, csicsókát? Hiszen nem neked ültettem az ugorkát!
    És rettenetes mérgiben felkapott egy tököt, hozzám vágott egy dinnyét, majd eltörte a lábam, pedig a fejem találta.
    Ezt már aztán én is megsokalltam. Hátamra kaptam a Fakót, felpattantam a nyeregre, és meg se álltam a Tiszáig.
    Ott mindjárt találtam egy embert, aki nagy, teli iszákból sora eregette vissza a vízbe a halat.
    Kérdem tőle: mit csinál? Azt mondja, halászik, lakodalom készül náluk, nincsen mit egynek, hát majd esznek halat.
    Ez éppen kapóra jött nekem, úgyis nagyon éhes voltam – meghívattam magam a lakodalomba.
    Mikor már egy hal se volt az iszákban, mondom az embernek:
    – Most már eleget halászott, főzhetjük a paprikást!
    – Igen ám – mondja ő –, de előbb át kell mennünk a Tiszán.
    Jaj, jaj, de hogyan, mikor egyőnk se tud úszni! Ezt is kiokoskodta: volt a zsebemben egy dió, azt kétfelé vettem. Egyik volt a hajó, a másik az evező. Úgy áteveztünk Tiszán, hogy csupa por lett a lábunk. Még a Fakó lovam aranypatkója is sáros lett a térdig érô hótól.
    Aztán szerencsésen megérkeztünk. A Tisza partján volt egy ház, ott sütötték-főzték a hurkát, ott ülték a lakodalmat. A menyasszonyt Jancsinak hívták, a vőlegényt Julisnak. Három napig állt a bál, és olyan temérdek töltött káposztát ettünk, hogy még most is csikarja a hasamat a tökmag!
    Végezetül felszántottuk a Tiszát, vetettünk bele lúdfüvet, nyúlfüvet, fenkövet, s mire megjött a tél termett is az három kéve bidres-bodros, cikkes-cakkos, salamánkos pogácsát!
    Így volt, nem másképp!
    Aki a mesét egy hallásból ugyanígy elmondja, ügyesebb, mint én.



Fésűs Éva: Cinege-csacsogás

Zengő erdő
csupa hó, csupa jég,
cinke-konyhán 
kiürült a fazék.

Csőröm cseppet 
csipeget, csipeget,
itt sincs, ott sincs
mit egyek, mit egyek?

Lelnék bár csak
irinyót, pirinyót,
kettévágnám
a diót, a diót.

Annyi éhes
pici csőr, pici csőr
kér itt részt a kicsiből, 
kicsiből.

Mégis bízzunk
cinegém, cinegém,
süt még napfény,
hiszem én, hiszem én!

Hódunnácska
kirepedt, kirepedt,
mégis jő szép
kikelet, kikelet.

Kristálycsendben
elaludt a világ:
lesz még hernyó,
kicsi mag, teli zsák!