2014. november 26., szerda

Iványi Mária: Hull a hó

Hulló hóval, csillogóval, 
beszórta a tél a tájat. 
Szőtt az ágra, kerti fákra 
dér ezüstből csipke sálat. 

Szép a tél, zúg a szél, 
Télapó is útra kél. 
Csillag fénye int feléje, 
mint megannyi csöppnyi lámpa. 

Zeng a nóta, s Télapóka 
rátalál majd óvodánkra. 
Hull a hó - csillanó! 
Jöjj el, várunk Télapó!



2014. november 25., kedd

Nagy Gábor: Őszi-téli mondóka

Hullanak a levelek,
Így köszöntik a telet.
Búcsúzik a morcos ősz,
Csak még kicsit elidőz.


Hófelhőket hoz a szél,
Sok-sok titkot elmesél.
Varjúcsapat mondja: kár!
Bárcsak jönne már a nyár!


Deres hajnalban a rét,
Sárgult fűben szerteszét
Fagyoskodó verebek,
Nem szeretik a telet.


Róka fut az avaron,
Szarvas lépked a havon,
Zúzmara van a fákon.
Jöjjön a tavasz, várom!


2014. november 24., hétfő

Grimm: Holle anyó

   Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
   Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
   - Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
   Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezõn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
   - Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
   A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
   - Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
   A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
   Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
   - Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
   Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
   De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
   - Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
   - Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
   - Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
   Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
   - Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
   A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
   - Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
   A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
   Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
   - Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért!
   A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta.    Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Õ is a szép mezõn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
   - Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
   De a lusta lány azt felelte:
   - Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
   Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
   - Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
   - Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
   Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
   Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
   Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
   - Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
   A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
   - Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért!
   A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.


Veress Miklós: Mese a Mikulásról

Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.

Csengője a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.

Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.

Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.

Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.

Ne lesd meg a Mikulást,
Hadd suhogjon a palást,
Jöjjön, jöjjön láthatatlan
Éjszakában és havakban.

Táncolj, örülj, énekelj,
Mint kerengő hópehely.
Csengőjüket fenyők rázzák,
Telis-teli cipőd, csizmád.


2014. november 16., vasárnap

A három csibe – francia népmese

   Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket. 
   Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó. A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon: 
   - Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót! 
   Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon: 
   - Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak! 
   A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére. Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.    A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszönésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá: 
   - Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár. 
   S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának. 
   Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.    
   Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág. Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent. 
   - Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka. 
   - Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe. 
   A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált: 
   - No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk! 
   A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét. A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak. Legyetek ti is a vendégeik!



Palotay Gyöngyvér: Ősz és tél

Sárga levél, piros levél
Hull a fáról, viszi a szél
Viszi az őszt nagy kosárban
Szőlőt, diót teli tálban
Hozza a Telet bundában
Csikorgó hóban, csizmában.



Tasnádi Varga Éva: Ősz

Piros már a csipkebogyó
Tetején ül egy kismanó
Hűvös szél fúj a nyakába
Les a szélre, les a fákra.

Megjött az ősz, súgja halkan
Nyuszi bújkál a bokorban
Aludni ment most gyíkanyó
Egyet, kettőt szól a rigó.

Rókafiúk is elbújtak
Ködösek már mind az utak
Elmúlt a nyár, - szól a manó
Hajlik, leng a csipkebogyó.



2014. november 13., csütörtök

Petrolay Margit: A harcias kisegér

Volt egyszer egy incifinci kisegér. Egyszer ez a kisegér nagyon megéhezett, de hiába futkosott a pincébe, padlásra, egy morzsányi ennivalót sem talált.
   - Van még öt krajcárunk – mondta az incifinci kis feleségének -, elmegyek a boltba, veszek rajta szalonnát, és úgy jóllakunk, hogy a fülünk is kettéáll tőle.
   - Jaj, ne menj a boltba, kedves párom! – rimánkodott néki az egérasszonyka -, hátha éppen arra sétál a macska, és hamm, bekap egészbe! Ki lesz akkor az én incifinci uracskám?
   Tetszett a kisegérnek, hogy ilyen nagyon félti őt az incifinci kis felesége, de nem akart az asszonykája előtt gyávának látszani, hát kihúzta magát, megpöndörítette két szál bajuszkáját, és így szólt:
   - Ne félts te engem a macskától, incifinci kis feleségem, elbánok én vele, csak kerüljön a szemem elé!

Felszúrom a bajuszkámra,
hazahozom vacsorára,
jó kedvemben vagyok éppen,
ne félj, kedves feleségem!

   - Az bizony jó lesz! – örvendezett az incifinci asszonyka, és odaadta az öt krajcárt a szalonnára.

Jól vigyázz rá incifinci uracskám,
el ne veszítsd valahogy az utcán!
Ne is költsd el a kocsmába,
várlak haza vacsorára!

   Az egérke megígérte, hogy nem veszíti el a vacsora árát, el sem issza a kocsmában, azzal elindult a sarki boltba szalonnáért. Az incifinci asszonyka meg kiült a küszöbre, és úgy leste az uracskáját. Hogy jobban teljék az idő, danolgatott magában.

Az én uram olyan bátor,
nem ijed meg a macskától,
feltűzi a bajuszára,
hazahozza vacsorára.

   Éppen arrafelé sétált egy nagy cirmos kandúr. Meghallotta, mit danol a kisegér.

„Ejha, ez már mégse tréfa,
veszedelmes itt a séta!”

- gondolta magában. Cirmos farkát meglengette, mint a harci lobogót – és elkezdett futni lélekszakadtából. Futott, futott kocsiúton, gyalogúton, s ahol csak meglátott egy macskát küszöbön vagy sövényen üldögélni, odakiáltott néki nagy rohantában:

Gyere, pajtás, szaladj velem, 
nyakunkon a veszedelem! 
Hátam megett egész sereg, 
macskát űznek az egerek.

   Megrémültek ám a macskák, ugráltak le ész nélkül a kerítésről, sövényről, s futottak a cirmos kandúr után, mert ilyet még nem hallottak, hogy az egerek kergessék a macskákat, mióta kerek a világ.
   A kisegér ezalatt megvette a boltban a szalonnát, és sietett vele haza az incifinci kis feleségéhez. De amikor be akart fordulni a sarkon, jaj! Szembetalálta magát a macskasereggel.
   Szegény kisegérnek egyszerre inába szállt a bátorsága. Dehogyis akart ő macskát enni vacsorára! Csak azt nézte, hová bújhatna el hamarjában a rengeteg macskahad elől. De nem talált semmiféle búvóhelyet, hát csak futott toronyiránt. A macskák meg egyből vérszemet kaptak.
   - Hát ez az a harcias kisegér? Ez akar megenni minket vacsorára? Nosza, érjük csak utol, kifordítjuk őt a bundájából! – és a kisegér után vetették magukat, mert szégyellték már, hogy megijedtek egy ilyen incifinci kisegértől. Így futottak végig az utcán, végig a falun, az országúton végestelen végig: elől az incifinci kisegér, utána a nagy cirmos kandúr, a kandúr nyomában az egész macskaármándia: fehérek, feketeék, tarkák, vörösek, cirmosak, fótkásak és kendermagosak. Akkora port vertek, egy lovashadsereg se nagyobbat. Futott, futott a szegény kisegér, s amikor már éppen kifogyott a szusz belőle, elérkezett a nagy Óperenciás-tengerhez.
   - Jaj, mi lesz már most velem? – sírdogált az incifinci kisegér.
   - Úszni nem tudok, repülni sem tudok, mindjárt utolérnek a macskák és kifordítanak a bundácskámból! Jaj, miből veszek magamnak ilyen szép bundácskát, amikor az utolsó pénzemet elköltöttem szalonnára!
   Ahogy ott pityegett az incifinci kisegér, egyszer csak megpillantott a tengerparti fövényen egy ócska kalapot. Egy lyukas kalapot az Óperenciás-tenger partján! Nem sokat tűnődött, miképp kerülhetett oda, kidobták vagy elvesztették, azt se bánta, ki kalapja, huss! Besurrant a kalap alá. Éppen jókor, mert épp akkor ért oda a nagy cirmos kandúr, nyomában a sok éhes macska.
   Mert szörnyen kiéheztek a nagy szaladásban. De a kisegér is jól megéhezett a nagy ijedelemben. Már nem törődött a veszedelemmel, elővett a szalonnáját, kettőbe vágta a bugylibicskájával, s nekilátott csak így kenyér nélkül. A macskák meg ott sündörögtek a lyukas kalap körül, és tanakodtak, hogyan férhetnének hozzá a kisegérhez. Hát ahogy ott sündörögnek, tanakodnak, hallják ám, hogy mit beszél a kisegér a kalap alatt:

Egyik felét most megeszem,
 a többit meg hazaviszem;
Nem kell kenyér, se saláta, 
jó lesz így is vacsorára!

   Meghallják a macskák, összenéznek.
   - No, már ennek fele se tréfa! – s a félénkebbek gyorsan kereket oldottak. A bátrabbak is hátrébb húzódtak, úgy füleltek, mit is mond a kisegér a kalap alatt.
    A kisegér hamar elintézte a maga porcióját, de még mindig éhes volt, hát elővette a maradék szalonnát is, és eszegetni kezdte, közben ezt mondogatta magában:

Megettem az egyik felét, 
fél fogamra se volt elég.
Hadd jöjjön a másik fele,
ne legyen több gondom vele!

   - Még csak ez hiányzik! – kiáltotta el magát a nagy cirmos kandúr.
   - De attól fokhagymás az orrod pajtikám! – Azzal félárbocra eresztette szép cirmos farkát, és elinalt, mintha ott se lett volna. A többi macska meg, fehérek, feketék, tarkák, vörösek, cirmosok, fótkásak és kendermagosak, mind szétszaladt a szélrózsa minden irányába. Egy se akart az egérke vacsorája lenni.
   Az incifinci kisegér meg kibújt szépecskén a kalap alól, és elindult hazafelé az incifinci kis felségéhez.
   A szegényke még mindig a küszöbön üldögélt, várta haza a párocskáját a szalonnával.
   Volt nagy vígság, örvendezés, csókolózás, ölelkezés. Mikor aztán jól kiörvendezték magukat, eszébe jutott az egérasszonykának:
   - Jaj, édes párocskám, de megéheztem a hosszú várakozásban! Itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk. Hová is tetted azt a szalonnát?

Jaj, galambom, édes mézem, 
incifinci feleségem.
Megéheztem a csatában: 
mind megettem vacsorára.

   - Egy morzsácskát se hoztál haza? – kérdezte az asszonyka, és egy icipicit elszomorodott, akármilyen büszke is volt a hős uracskájára.
   De nem sokáig szomorkodott, mert a párja megvigasztalta:
   - Sose búsulj, édes feleségem! Örülj inkább, hogy épségben hazahoztam a bundácskámat, mert bizony könnyen ott is hagyhattam volna.
   - Az igaz – hagyta rá az asszonyka -, de azért legalább egy kis szalonnabőrkét hozhattál volna.
   Erre már nem felelt semmit a harcias kisegér, mert hiszen igaza volt az asszonykájának, egy kis szalonnabőrkét azért hozhatott volna.


Varga Éva: Megérkezett az ősz

Megérkezett a hideg ősz
Sápadt a nap fénye
Elszálltak a gólyák, fecskék
Messze délvidékre.

Leszedték a gyümölcsöt is
Üresek a kertek
Maga előtt az őszi szél
Színes lombot kerget.

Árok szélén, utak szélén
Színes már a pázsit
Búsan cincog a kis cinke
Hiszen ő is fázik.



Tasnádi Varga Éva: Köd-anyóka

Köd-anyóka
bő ruhája
száll folyóra,
őszi tájra.

Jobbra billen,
balra lebben,
játszik minden
őszi kertben.

Tejfehéren,
dagadozva,
mintha éppen
dunyha volna.

Végigtáncol
alvó házon,
simogatja,
hogy ne fázzon.

Hab-köpennyel
betakarja,
fehér lesz a
patak partja.

Versenyt száll a
pajkos széllel
s átkarolja
őt az éjjel.